Sárkány Gyémánt Epilógus


Hi Guys! 
Igen, elérkezett a tényleges búcsú ideje. :) Mint már említettem nem ez a vég, lesz folytatás, de egy kis szünet fog a blogra most beállni. :) Köszönöm azoknak akik írtak a bloghoz, akik többször is jeleztek. :) Köszönöm Evannaly Wolfingnak és 日本の竜 LoveDragonVore2000™-nek, hogy folyamatosan írtak megjegyzést. És köszönetet mondanék a design tervezőimnek is, akik tervezték a blog élete folyamán a kinézetüket. :) Köszönet Reina Hatakénak, aki ráébresztett, hogy nem szabad abbahagyni egy dolgot, amit már elkezdtem. :) Köszönöm a barátaimnak, akik ugyan először hülyének néztek, hogy írok, de végül ők is érdeklődni kezdtek a történet iránt. :) Köszönöm a tesómnak, aki sokat segített a kialakulásában, szereplők személyiségén.
Köszönöm nektek! Nélkületek nem járnék most itt. :)
Dorothy R. J.  


Epilógus



Egész éjjel egy helyben ültem és néztem a semmibe. Talán el is aludtam, már nem emlékszem. Amikor az első ember magához tért nem vettem észre. Szinte mindent kizártam a külvilágból. Csak a nyomasztó üresség foglalta le az agyam, hogy Ahkriin többé nem tér vissza.
- Mi történt? Rohadtul fáj a fejem. – Robin ült le mellém és mikor meglátta kisírt szemeim elfehéredett. – Kim, atyaég, hogy nézel ki?! Mi a baj?
 A kezemet megfogta, de teljesen paff voltam, így nem tudtam sehogy se reagálni. Néztem magam elé, a sziklaszirt alá, ahol a pusztaság húzódott.
- Meghalt.
 Robin megrázta a fejét és felsóhajtott. Közelebb ült, hogy átölelje a vállam. Izzadság, vér illat áradt a testéből, tudtam, megsérült. Mégis inkább velem foglalkozott. Bal karja ernyedten lógott maga mellett, alvadt vér száradt a csuklója belső felére.
- Sajnálom. – Egyből levette, hogy kiről beszélek. Mondjuk nem volt nehéz. Csak ő nem volt köztünk.
- Az én hibám. – Suttogtam elhalt hangon. – Ha közelebb engedem magamhoz, akkor nem történt volna ez meg. Akkor még mindig élne. Még mi…
- Fejezd be. – Robin hangja olyan hirtelenül ért, hogy összerezzentem. – Ne magad hibáztasd. Dinoksetiid tette tönkre a kapcsolatotokat és persze mi is. Hazudtunk neked, hogy ki vagy, ő ki, mert azt hittük így megvédhetünk. Az történelem ismételte önmagát. – Kínosan felnevetett. Kérdő tekintettel meredtem rá, mire megköszörülte a torkát és folytatta. – Ahkriint is korlátozta Dovahgloz, hazudott is neki az erejét illetően, ez biztos. Nem mondta el ki az apja, hogy valójában hibrid. Tudom, ez így biztos sok lehet, számomra is felfoghatatlan. Egy sárkány, ember, démon keverék eléggé durva. De Ahkriin ez volt.
- De akkor is én…
- Ha nem te, akkor más. – Mordult fel. – Nem haragszik rád, ebben biztos vagyok és te is lehetsz az. Szeretett téged és meg akart védeni, mint egy családtagot. Habár lehet más voltál.
 Rázkódni kezdett a vállam és a szárnyaim is.
- Na… - Robin magához húzott. Szorosan tartott, nem engedett el és nyugtató mély hangon mondta tovább. – Ne sírj. Ahkriin nem fog elhagyni, hiszen itt a kő még. A lelke egy része benne van.
- Már nincs. – Megráztam a fejem. – Összetörtem.
 Robbie elhűlve nézett rám egy pillanatra, majd szomorúan elmosolyodott. – Micsoda csaj… Ezt nem mindenki merte volna megtenni. De ettől függetlenül Ahkriin veled lesz mindig.
 Letöröltem a könnyeim és kihúztam magam. A szél végig simított a kezemen, a hajammal játszott és az arcomba söpörte. A szél, amely végigsimít az arcodon, vagy felemel a levegőbe. Én leszek.
- Tudom. – Halványan elmosolyodtam. – Hiszen megígérte.

***

  Nem sokkal később a többiek is ébredezni kezdtek. Haurus ébredt fel legközelebb és azonnal elkapta Setiidet, aki még mindig kábultan feküdt Dovahgloz mellett. A sárkánykirálynő magával vitte az udvarába később. Nem akarta megölni, de a testőri rítusra elküldte. Azt mondta, hogy ha ott nem tud megjavulni, akkor már sehol.
  Lorka és Julie azon nyomban megkerestek és szorosan átöleltek. Vigasztaltak, próbáltak engem összeszedni, de a legkevésbé se ment nekik jól. Magányra volt abban a pillanatban szükségem, de ezt még nem kaphattam meg, hiszen még sokunknak segíteni kellett. A gargouillék hipnotizálva voltak, ezeket Dovahgloz elintézte és útjukra engedte őket. Era megkért, had mehessen velünk Organarba az udvarba, árva volt és nem tudott hova haza repülni. Természetesen beleegyeztem.
  Kishan bosszúsan ébredt fel, de mindent tudott, ami történt. Kapcsolatban volt a külvilággal, miközben aludt. Látta, ami Ahkriinnal és velem történt, de nem szólt senkinek. Egy ideig nem akarom elmondani nekik. Egy ideig? Soha inkább, jobb, ha az én és az ő titka marad.
 Akkor most mihez fogsz kezdeni? – Kérdezte, mikor hazafelé repültünk.
Azt, amit megígértem neki. Felkeresem a szüleimet, az igazi szüleimet és megismerem őket.
 Nem lepődött meg a válaszon, valószínűleg sejtette, hogy ezt fogom tenni. De mégis elgondolkodott és fájdalmasan nézett a szemembe újra. Félve.
Mi a baj Kishan?
Tudod… szeretnék kérni valamit. – Bólintottam. – Engedd, hogy elmenjek.
 Tágra nyílt szemmel néztem rá. Miért?
Szeretném megismerni a világot. Ezen a helyen úgy érzem, hogy megfulladok, itt éltem le az egész életem, és azért mert ide kényszerítettek. Dovahgloz sokat segített a helyzetemen, de szeretném, ha nem csak ezt az országot látnám. Jó lenne más helyekre is eljutni. De ehhez a te engedélyed is kell. És persze csak akkor megyek el, ha te is engeded.
  Fura volt beleegyezni, de ez egyértelmű, hogy elengedem. Nem vagyok az anyja, hogy a nyakán üljek. Tudtam mit érez. Leginkább én is ezt tettem volna, de nekem még dolgom volt. Valószínűleg én már nem megyek haza végleg.
Jaj, Kishan persze, hogy mehetsz! – Mosolyogtam. – De hiányozni fog a hülye humorod.
Tudom. – Szemei melegen felvillantak. Déja vu érzésem támadt, a szívem összeszorult. – Te is fogsz nekem te buta liba.
 Nathaniel volt az, akinek az ébredésénél a torkomban dobogott a szívem. Először fogok vele így találkozni. Első alkalom lesz, hogy a valódi énjét látom, ami ugyan egy csodálatos sárkány, de mégis más.
 A fejét felemelte, mire felmordult. Vérzett több helyen is, valószínű csontja is tört. Mélyen a szemembe nézett és feltápászkodott. Egyik lábáról, a másikra támaszkodott, végül teljes magasságában rám nézett. Jóval nagyobb, mint Ahkriin volt, így teljesen hátra hajtottam a fejem, hogy viszonozzam a pillantását. Intett a fejével, követtem egy eldugottabb helyre, ahol a többiek nem tudtak látni.
Szóval ez vagyok én. – Megrántotta a vállát és lenézett, de egy pillanat múlva ismét a szemembe.
- Hű… - Kinyújtottam a kezem, fejét lehajtotta, hogy megsimogassam az orrát. – Gyönyörű vagy.
 Megrázta a fejét és undorodva végignézett magán. – Egy szörnyeteg vagyok, nem más.
Most én ráztam a fejem. – Nem. Te Nathaniel vagy, a fiú, akit szeretek, még ha sárkány is az igazi valód. Nem szörny, hanem egy hős. Ha nem jössz, akkor azt hiszem, nem itt állnánk.
Puszta szerencse volt, hogy átváltozhattam Kim. Nem a saját akaratomból történt. De ezzel az erővel már megsebesítettem a nővérem egyszer tudod.
- De engem megmentettél. – Szálltam be a vitába.
 Nathaniel felemelte a fejét, hogy szétnézzen, szemeibe egyszer csak valami ijedt fájdalom szökött.
Ahkriin… nem ugye?
De. Elment Nate.
Sajnálom Kim. Tényleg, azt gondoltam, hogy ezzel minden jóra fordul. Sok mindent meg kellett volna beszélnetek.
- Ne aggódj, megbeszéltük. – Elmosolyodtam és visszamentem a többiekhez.

  Otthon nem valami meleg fogadtatásban részesültem, amit megértek. Először is a nagyim – vagyis… dédim? – tolt le elég jól, hogy mit gondolok, hogy tönkre teszem a kastélyt és a kertet. Valószínű rájött, mikor itt tomboltam. Habár nem volt nehéz, egy sárkány sem olyan hisztis, mint én. Ezután jött Stephan. Iszonyatos komolysággal fogadott, amitől megrémültem. Nem mondta el, amit akart, inkább később akarta.
 Mindannyian lepihentünk, akiknek kellett ellátták a sebeit, megmosdottunk. Juliékkal a fürdő részlegen próbáltunk lenyugodni. Elmeséltem nekik, hogy Dinoksetiidnél rám támadott egy ismeretlen fiú, aki meg is csókolt. Ötletük sem volt ki lehetett az, de megígérték, hogy majd kutatnak. Lorka egyből értesítette Haurust, hogy kerestessék meg azt a fiút.
- Mi van közted meg Haurus között? – Kérdeztem végül rá, amire mindig is kíváncsi voltam. Sose viselkedtek úgy, mint akik csak lovasa és sárkány, sem, mint a barátok. Több volt a kapcsolatuk, puszta barátságnál, ezt tudtam és mindenki, de sosem kérdezték meg nyíltan tőlük.
- Tessék? – Lorka elfehéredett, de az orcája olyan vörös lett, mint a rák.
- Most komolyan ismételje meg? Lorka tudom, hogy értetted. – Julie felcsattant, mire mindketten összerezzentünk. Nem volt megszokott a barátnőmtől ez a fajta hév.
- Nos… - A mellettem ülő, tejföl szőke lány idegesen túrt a hajába. – Mi… Nem igazán vagyunk barátok.
- Vettük észre. – Fújtam ki a levegőt. Próbáltam elterelni más témákra a figyelmem, hogy ne csak Ahkriin zöld szemei járjanak a fejemben. Néha sikerült, mint például most.
- Lorka, mondd meg őszintén. Lefeküdtetek? – Julie összefonta a karjait és szúrós pillantást vetett a barátnőjére.
- Hát… - Még vörösebb lett. Julieval egymásra néztünk és kajánul elmosolyodtunk.
- Uuu… milyen volt? – Egyből neki estünk, nem hagytuk annyiban. Szegény lebukott orrig a víz alá, hogy ne robbanjon fel a feje. – Sose hittem volna, hogy képes leszel ilyenre! Egy sárkány! És a lovasa!
- Nem olyan rossz az, mint azt gondoljátok. – Elhúzta a száját. – Sőt, egész jó volt. – Elmosolyodott. – Rohadt jó valójában.
- Akkor most együtt vagytok? – Catherine is beszállt a beszélgetésbe, akit eddig észre se vettünk.
 Lorka zavartan bólintott.
- Várható baba? – A szemem felcsillant egy kisgyermek gondolatára. A lány villámokat szóró tekintettel pocsolt le, de mosolygott. Mosolyogtam, de újra belém hasított a nyomasztó gyász. Tudom, nem kellett volna ezen csüngenem, de nem tudtam elengedni. Még nem. Ahkriin egyszer már megvakult az egyik szemére miattam. Azt hittem ezt talán jóvá tudom majd tenni valahogy, de ez lett belőle.
Sajnálom.
 Megforgattam a fejem, keresve a hangot, ami csak úgy bekúszott a tudatomba. Először megrémültem, féltem, hogy a drakim újra jelentkezik, de nem. Ez annál a hangnál jóval mélyebb és érdesebb volt. Olyan, mint… Ahkriiné. Ugye nem bolondultam meg? Vagy örökké fogom hallani? De…
- Egyébként Stephan szeretne veled beszélni Kim és Dovahgloz is. Mindenkit odahívott, aki ma ott volt a harcnál. – Catherine felállt a meleg vízből és egy törülközőt terített magára, majd kicsavarta a vizet aranyszínű hajából.
- Miről? – Vontam fel a szemöldököm.
Catherine megvonta a vállait. – Nem tudom, de fontos lehet, ha ennyi embert odahív.
 Inkább ennyi lényt odahív lett volna a helyes kifejezés.
 Kimásztunk a rózsaillatú vízből és mi is összeszedelőzködtünk. Egy óra múlva – mikor már megszárítottuk a hajunkat, normálisan felöltöztünk -, eljutottunk a könyvtárig. Ez más volt, mint ami Nate-k háza alatti pincében van. Ennek nagyon nagy belmagassága volt, legalább tíz méter, de biztos voltam benne, hogy valahol a tizenötöt is elhagyja. Plafonig érő, barna polcok sorakoztak egymás mellett, csalogatva rengeteg könyvükkel az arra tévedőket. A felső sor előtt fekete hajlított vas korlát húzódott, nehogy leessenek, akik felmásznak addig. Csigalépcső vezetett fel, aminek magas fokai biztos sok térdfájást okoztak már.
 Leginkább csak a falak voltak körbevéve polcokkal. A szoba – terem -, padlójából – ahol nem volt mire támasztani -, polcoszlopokat helyeztek el, amelyek henger alakúak voltak, tele könyvekkel és fiókokkal. A faltól induló korlátok ide is eljutottak, ami miatt olyan érzésem támadt, mintha a fejem felett egy labirintust építettek volna.
 Az ablakok nagyok voltak, rögtön a három méteres sötét fa ajtóval szemben egy még hatalmasabb foglalt helyet, aminek két oldalán halványzöld függöny díszelgett. Az egész hely nyugodt volt, idilli és… volt valami érzésem, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Végre. – Robin az egyik oszlopot alul körbeölelő fotelban ült, bal karja felkötve, arca most már nem volt olyan koszos, mint amikor utoljára láttam. – Azt hittem már Catherine megevett titeket. – Cath egy szúrós pillantással válaszolt, mire Robin féloldalas csintalan mosolyt vetett a lányra.
- Szóval, miről is lenne szó? – Krákogtam, mert már szerettem volna az ágyamba feküdni és elaludni… lehetőleg örökre. Körbetekintettem Nate-t keresve. Először nem vettem észre, de végül kilépett az egyik oszlop mögül. Ő is csupa seb volt, a jobb orcáján éktelen nagy kék-zöld folt húzódott egészen a homloka közepéig, átfutva az szemén. Karján is kék foltok, háta merev volt és légzése kicsit lassabb a kelleténél. Persze a sok karmolás és vágás őt sem kímélte.
 Bólintott, hogy menjek közelebb. Óvatosan, csoszogva indultam el felé, majd egyre nagyobb léptekkel. Legszívesebben a karjába vetettem volna magam, de ő se és én se voltunk éppen romantikus hangulatban.
 Mikor már csak egy fél méter választott el minket láttam meg: a kék foltok tulajdonképpen pikkelyek. Az arcát ékesítő a szemén áthaladva azt is sárkányszemmé változtatta. Ezüst szeme pupillája csíkban mozgott, írisze eltakarta a fehérjét.
- Jól vagy? – Súgta nekem, vállával kicsit megbökve.
 Ingatni kezdtem a fejem. – Majd jobban leszek, ha ágyba kerülök. – A gyomrom szorítani kezdett, ahogy belegondoltam, hogy egész éjszaka egyedül fogok feküdni az ágyban.
 Te jó ég, mennyi idő telt el a Földön?!
- Ígérem kicsim, gyors leszek, látom fáradt vagy. – Stephan felállt az asztaltól, ami az ablak alatt volt. – De inkább ülj le. – Megráztam a fejem, mire vállat vont. – Nekem így is jó.
- A lényegre kérlek. – Hangomba a kelleténél több türelmetlenség és nyűg került, mint szerettem volna.
- A helyzet a következő. – Kezét az asztalon fekvő térképre helyezte. – Mivel én már elég idős vagyok, Jessei is ezért itt az ideje, hogy egy új uralkodó kerüljön Organar trónjára. Jó ideje én vagyok a király, majdnem mióta megfogantál. – Fintorogtam egyet, hogy így beszélt az igazi családomról. – És már nem tudok úgy odafigyelni a birodalomra, mint régen, kell egy szemfülesebb, fürgébb, erősebb király vagy királynő.
- És akkor? – Kishan türelmetlenül topogott nekidőlve az egyik polcnak. Rá néztem aztán újra a dédapámra.
 Stephan egyenesen a szemembe bámult. Arany szín íriszei élénken csillogtak, nem árulkodtak az öregség jeleiről, még mindig olyanok voltak, akár egy fiatalemberé. Úgy éreztem felnyársal, feszengett magában, mintha nem akarta volna elmondani azt, amit akart, vagy nem tudta, hogy kezdje el. Összefontam a karjaim és belevájtam a körmöm a felkaromba. Mereven figyeltem, észre sem vettem, mikor a vállam rángani kezdett. Nathaniel a kezét végigsimította a csukja izmom vonalán, amitől valamennyire lenyugodtam, de még mindig vártam.
 Végül megszólalt végre:
- Azt szeretném, ha te lennél a királynő.

Sárkány Gyémánt 63.fejezet

Elérkezett a végső búcsú gyerekek. :) Vége az első évadnak. :) Igaz azt mondtam ez nem lesz az utolsó fejezet, de így sikerült. :) Remélem tetszeni fog nektek. Ha megkérhetek minden kedves olvasót írna egy pár sor véleményt a történetről? :) Kíváncsi vagyok kire milyen hatást gyakorolt. :) Köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellette. :D Nem ez a vég, lesz második évad is megsúgom. ;) De az még odébb lesz. :)
Még egyszer: Köszönöm.
Ui.: Hallgassatok mindenképp zenéket. Teszek be néhányat, hogy csak rá kelljen kattolni és kész. :)
Elejére:
Ryan Star - Start a fire
Ashes Remain - On my own
Közepe/vége:
Two of us
Little do you know  
Payphone



 Nathaniel elhűlve nézett, szemeiben értetlenség, boldogság és rémület keveredett. Meztelen voltam, de nem nézett a testemre, csak a szemembe bámult. A valódi szemembe. Az ő valódi szemeivel. Úgy nézett, mint egy igazi sárkány; méltóságteljesen, biztonságot sugallva, de a vadság is sütött róla.
 A lehető leggyönyörűbb szemek voltak, amiket valaha láttam. Valóban, az egyik ezüst volt, mint a hegyikristályok, a másik pedig kék, mint a háborgó tenger. A pupillája vékony csík csupán, de mégis éreztem a szívverésén, hogy boldog.
- Én… Ki… - Lekapta magáról a dzsekit, amit viselt és rám terítette. A ruhadarab kétszer nagyobb volt, mint én, de legalább takart. – Ezt… - Nem tudott mit mondani. Nem is sejtette, hogy így fog meglátni.
- Csak gyere. – Megragadtam a csuklóját és a szobám felé kezdtem húzni. Lépcsőkön rohantunk fel, bukdácsoltunk a kövekben, folyosókon bolyongtunk, míg végre elértük a keresett helyet. Még mindig nem értette mi folyik körülötte, de melegség járta át a testét, hogy vele voltam. Akart engem, szeretett és mindennél jobban vágyott arra, hogy megérintsen és megvédjen. A sárkány, amelyet tíz éve elnyomott magában újra felébredt, szárnyra kelt és újra lüktetett a szíve. Nathanielben már két szív dobogott újra. A sárkányé és a drakié.
 Kicsaptam az ajtót és a szekrényemhez rohantam, de az ágyon megláttam a ruhát, amit Dinoksetiid tett ki. Áradt belőle a sárkányok erős füst és föld illata.
 Setiid kezdett átváltozni. A kő sárkánnyá változtatja.
- Sietnünk kell. – Hámozni kezdtem magamról Nathaniel kabátját és ő engedelmesen elfordult. Felhúztam a fekete pólót és nadrágot, vele együtt a bőrcsizmát és a barna bőrmellényt. Tőr volt kitéve egy tokban, amit gondolom a derekamra kellett volna erősíteni, de kihagyom. A póló ujja szűk volt a bicepszemnél, de a csukló részig már teljesen kiszélesedett. Szalagok voltak varrva a nyaki részébe, vörösek. A barna mellény keskeny volt, de a hátamat teljesen elfedte. A nadrág pedig szűk volt és rugalmas, ahogy a csizma is. Hajam összecsaptam egy lófarokba.
- Kész is vagyok. Gyere, mielőtt Setiid megtudná.
 Nathaniel kérdő tekintettel követett. A folyosó végén lévő lépcsőhöz futottam, aztán lefelé, ki a hátsó udvarra, majd a csatatér előtti épületnél megálltam.
- Micsoda? Mit tud meg? – Nem válaszoltam, csak siettem tovább, de Nathaniel megfogta a vállam és visszahúzott. – Miről beszélsz Kimber?
- Dinoksetiid nem tudja, hogy Ahkriin a fia. – Elfehéredett. – Oh, te se tudtad ugye? – Kifújtam egy szemembe lógó tincset. Idegesen a fülem mögé tömködtem. – Setiid és Dovahgloz szerelmesek voltak Ahkriin születése előtt. És ennek a szerelemnek lett az eredménye Ahkriin. Aztán Dovahgloz elküldte Setiidet és elvette az erejét. Ezután megismert egy másik nőt, és tőle lett Haurus.
- Akkor tulajdonképpen Ahkriin nem Haurus öccse, hanem…
- Pontosan. – Bólintottam és meghúztam a kontyom. – Hanem a bátyja. És ezt Setiid nem tudja.
- De Haurus miért nem mondta el neki az igazságot? Hiszen ő tudja!
- Igen, de utálja az apját. Nem tudom mi történhetett, de nagyon gyűlölheti. És Dovahgloz azt hiszi, hogy én sem tudom, sőt senki se. Legalábbis ehhez tartom magam. Azért jött, mert… mert… - Könnyek gyűltek a szemembe, de a ruhám ujjával kisimítottam. – Mert megöltem Ahkriint. – Nathaniel ha lehet még ijedtebb lett. Hátrált egy lépést, de a kezem nem engedte el. – Sajnálom… én… nem akartam. – Pityeregtem. – Nem tudtam magam kontrolálni! A fejemben élt valami és az irányított! Nem tudtam nemet mondani a gyilkolásra! Rengeteg lényt megsértettem, eltörtem egy gargouille szárnyait, úgy, hogy lehet, soha nem fog tudni újra repülni! Nem akartam ezeket! Próbáltam ellenállni, de nem voltam rá képes! És ez lett az eredménye! Megöltem Ahkri…
- Fogd be Kim. – Nathaniel felhorkant, tett egy határozott lépést felém és értem nyúlt. Karjaival átfonta a vállamat és megtartotta a fejem. – Semmi nem változik azért, mert olyat tettél, amit nem akartál, ne félj. Te még mindig Kimber Moonlight vagy. Csak most már Freya is. Egy Dovahkiin. Ugyanaz a gyönyörű, csodálatos, erős, makacs lány, akibe beleszerettem. És ez a lány sose fogja tudni elérni azt, hogy undorodjak tőle. Még ha akarnád se. Szeretlek és ezen semmi nem fog változni világos? – Elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézzen. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Pontosan ezt gondoltam: majd undorodni fog tőlem, és soha többé nem fog rám nézni. Hogy nem fog többé szeretni.
 Sárkány szemei fényesen csillogtak, ádámcsutkája megmozdult. A szájára néztem, aztán vissza rá. És még egyszer. Majd még egyszer.
- Ne nézz már ilyen ijedten! – Mosolygott. – Ennyire rossz volt?
- Nem, dehogy is! Csak… tényleg egy ilyen valaki kell neked, mint én? – Lesütöttem a szemem, de nem sokáig bírtam nem rá nézni.
 Közelebb lépett és átfogta a derekam. Lehajolt hozzám és ajka az enyém előtt megállt. – Biztosan.
 Megcsókolt, de csak most éreztem először azt, hogy tényleg együtt vagyunk. Eddig úgy éreztem, csak egy színjáték az egész, nem is értettem. Mindig azt gondoltam, bele szeretni valakibe és járni vele olyan, hogy most, rácsapok a hasamra és gondolok egyet. Hogy mindketten tökéletesek, mindig szépek, sosincs problémájuk. Nem kell semmit megbeszélniük, mint a filmekben csak megcsókolják egymást és minden megoldódik. Nem mertem szembe nézni a problémákkal, de most már igen. Nathaniel szerelmes belém és én is belé. Szeretem őt. Szeretném, ha sokat együtt lennénk, sőt mindig. Ha mellette vagyok, biztonságban érzem magam, olyan nyugalomban vagyok, hogy senki nem tud kizökkenteni. Amikor vele vagyok, boldog vagyok. Meg akarom védeni mindennél jobban.
 Most már belátom, akkor tévedtem. Nem a testébe szerettem bele. Nem a szőke hajába, vagy aranybarna szemébe, az izmaiba, sem a hangjába. Sem az eszébe, vagy, hogy nagy jövő áll előtte, bármelyik egyetemre felvehetik. Nem a pénzes jövőjébe. Nathanielbe lettem szerelmes, és nem abba a hús és vérbe, ami a testét alkotja. Nathaniel Gwervood az, akit szeretek.
- Őrült vagy tudod? – Suttogtam mosolyogva.
- Miért is? – Felvonta az egyik szemöldökét.
- Két Dovahkiin együtt. Mindketten sárkánnyá tudunk változni. Biztosan jól meggondoltad te ezt? A végén még megtépjük egymást!
 Felnevetett és megölelt. Újra. Aztán az ajkait a fülemhez érintette.
- Legalább lesz ok…
 Hatalmas robbanás rázta meg a romantikánkat. El is felejtettem, hogy mit keresek itt.
 Barna por szállt fel és a következő pillanatban egy ismeretlen sárkány üvöltését hallottam. Mély volt, erősebb, mint a többié. Démoni. Ó, ne, csak ezt most ne!
 Kitéptem magam Nathaniel karjaiból. Át kellett volna vágnunk még pár folyosón, de arra nem volt időnk. Ha az van, amire gondolok, a többiek rohadt nagy bajban vannak! Kitártam a szárnyaim, a ruha felszakadt a hátoldalon. Elrugaszkodtam és felugrottam. A szárnyaim alá bekapott a szél, ami segített felemelkedni. A lehető leggyorsabban próbáltam repülni, de ilyen formában nehezebben ment, mint gondoltam. Sárkányként, konkrétan a szél hajolt meg előttem és nem én küzdöttem ellene. De rég volt már, hogy így repülök…
 A magasból láttam meg a bajt. Pontosan az volt, amire gondoltam, a gyanúm beteljesült: a gyémánt sötéten fénylett a hatalmas fekete sárkány nyakában. Szárnya akkora volt, mint az én magasságom, ami úgy 6-7 méter lehetett. Iszonyat nagy volt, szeme akkora, mint az én öklöm. Fogai hegyesen meredtek az állkapcsából, füst szállt fel az orrlyukain. Ónix színű pikkelyei fénylettek a lemenő Nap sugaraiban.
- Ez kurva nagy… - Nathaniel mögöttem felnyögött. Megráztam a fejem.
- Ne menj a közelébe! – Hátra kiáltottam és már szálltam is le a dühöngő fenevad elé. Farkát emelte fel, hogy újabb földrengésszerű ütést mérjen a földre. Dovahgloz halálra váltan állt előtte, de mégis arcvonásai komolyak és félelmetesek maradtak. Ahkriin ernyedt teste ott feküdt mögötte. Szemei üvegesek lettek, az élénkzöld írisz most valami undorító hányásszínnel cserélt helyet.
 Dovahgloz emelte fel a kezét, nem vette észre Setiid hátsó szándékát. Karmos mancsa a nő felé repült, de előbb odaértem elkapva a sárkánykirálynőt és a földre vágódtunk. A szárnyaim belesajdultak a kemény kövek simításához. Öklendezve felkeltem és Setiid elé álltam. Hagytam, hogy a gyémánt vonzzon, a sárkányomat magába akarja szívni. Szemem átváltott, csontjaim fájtak, de nem engedtem, hogy átváltozzak.
- Hagyd abba! – Elkiáltottam magam, de nem volt hangosabb a hatalmas szörnyeteg morgásánál. Ha ilyen a morgása milyen az ordítása? Te jó ég… - Setiid! Azonnal hagyd abba! Már nincs értelme megölnöd!
 A lény gyanakodva lepillantott a lába előtt álldogáló lányra, vagyis rám. Kezem remegett, de ökölbe szorítottam.
 Nem tudtam a gondolatai közé bejutni. Lehetetlen volt, olyan, mint egy labirintus. Félelmetesen bonyolult. De próbálkoztam.
Lám, kit látok?! Csak nem a kis eleven sárkányomat?
Nem vagyok a sárkányod. – Felmordultam. A körmöm belevájt a tenyerembe, meleg vér folyt az ujjaimon.
Látom elvégezted a dolgod drágám. Most tehát nézd a profikat, hogyan gyilkolnak igaziból. Habár, te se voltál rossz. A csont eltörés és a hústépés tetszett. Ezután talán felfogadlak. – Egy pillanatra elgondolkozott, de aztán újra rám nézett a vérfagyasztó tekintetével. Olyanok voltak, mint a pokol kapuja. Vérvörösek és élesek. Bármelyik sárkány meghunyászkodott volna előtte. De én nem. Én egy Dovahkiin vagyok, nem egy sárkány.
- Nem kell megölnöd Dovahglozt! – Kiáltottam, mikor már normálisan figyelt.
- Igen? – Hangja áthatolt az egész testemen, remegni kezdtem, térdem elgyengült. Mintha kiszívták volna minden erőmet. Ez a sárkány már csak a megjelenésével annyi erőt szívott el tőlem, mint a többi egy kiadós harc után. Dinoksetiid valóban az idő vége lehetett. Félelmetes, hatalmas, piszok erős. – És miért? Csak nem megsajnáltad? – Térdem megadta magát, lerogytam. Hátulról Nathaniel a nevemet kiáltotta, Haurus felordított és egy gargouillét a szakadékba dobott. Pete Kest hátán menekült a többi démon elől. Julie egy apró sárkánnyal a vállán állt megtépett ruhával. Lorka a földön feküdt és nem volt eszméleténél. Csupa kosz és vér volt, kardját még most is szorította. Robin az egyik fán állt és csapta el a rátámadó medvenagyságú démont. Kishan pedig… élettelen testtel feküdt a szakadéknál. Ne… ő is?
- Mert… nem direkt tette, amit tett! – Még jobban lerogytam. Haurus felém lépett, de gondolatban figyelmezettem, ha közelebb jön, akkor Setiid elszívja az erejét. Bólintott és ott maradt a helyén. – Előled védte! Mert tudta mi lesz a sorsod! Pontosan tudta, hogy szeretnéd, és ha megtudnád, hogy mi lesz veled, akkor fájna neked!
- Most azt ne mondd, hogy véded! – Kiáltott fel.
- De! Pontosan azt csinálom! És az igazat elmondom! Mert te is elmondtad az én életemről ezért kötelességemnek érzem, hogy elmondjam!
- Szóval most már azt állítod, hogy miattam tetted, hm? – Setiid nem is figyelt. Dovahgloz felé vette az irányt. Minden lépésénél zengett a föld. A füst gyűlt a torkában. – Hogy lehetsz ennyire hárpia? Mégis hogy gondoltad, hogy rám kened? Még hogy a fiamat magam miatt nem láthatom? Ez vicces. Az a szerencsétlen biztosan nyomorog, ha ilyen álnok anyja van, mint amilyen te vagy! – Gyűlölet égett a hangjában. Dovahgloz szemében fájdalom villant egy pillanatra, de el is tűnt.
- Miért? Te talán jobb apja lennél? – Rámordult. Hangja sokkal mélyebb volt, mint az előbb. – Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Hogy boldog legyen, az átka mellett! Olyan valakik voltak a lovasai, akik nem mindennapiak! De az egyiket megölte, a másikat pedig megszerette! Emberi érzelmeket táplál iránta! És ez miattam van ugye? Ez is az én hibám! Mint minden!
- Mert az enyém biztos nem! – Válaszolt halkan Dinoksetiid.
- Óh, hidd el, majd a démonaid gondoskodnak róla! Nemhogy félig ember, de egy démon vére is folyik az ereiben! Szörnyeteget szültem meg, nem egy sárkányt! Egy fél démont, fél embert, fél sárkányt! Egy igazi hibridet! És tudod miért nem vetettem el?! Mert tudtam, hogy az jobban fájna neked! Nem akartam fájdalmat okozni!
- És miért nem engedted a közelembe Dovah?
- Azért mert egymástól védtelek titeket! Rajtad egyszer csak majd teljesen megszűnik a sárkány elméd és a démon veszi át! Akkor már senki sem lesz képes rajtad segíteni! Éjszakákat töltöttem Mafhareattal, kutattunk, hogyan menthetnénk meg téged! Védtelek a felsőbb sárkányok elől, azt mondtam, hogy valószínű már démon vagy! Ezért nem kerestek!
- Szóval most már te vagy a szerencsétlen sárkánynő, aki anya, királynő, és még mindig véd engem? És mégis miért nem mondtad el, hogy megszületett? Azt is egy másik lénytől kellett megtudnom! Mégis… miért? Azt hittem, bízol bennem! Szerettelek Dovahgloz! Mindennél jobban vágytam arra, hogy veled legyek és családot alapítsunk! Erre te ezt tetted! Mégis mit képzelsz, hogy az érzelmeimmel játszol?  
 A sárkánykirálynő arcán folytak a könnyek. Ahkriinra tekintett. Még gyorsabban vert a szíve. Csak most fogta fel, hogy a fia szíve megállt.
- Majd megoldom. – Suttogtam és odamentem Ahkriinhoz. Leguggoltam. Megérintettem az orrát és végigsimítottam a pofáját. Üveges szemei maga elé tekintettek. Sírtam, hogy megöltem, gyászoltam, sírtam Dovahglozból is. Átvettem az érzéseit, hogy segítsek neki. Elméletileg ilyet csak a gyémánttal tudtam volna, de valamennyi erő átszállt belém.
- Te mit tennél? Neked olyan jó ötleteid voltak! Miért… miért kellett nekem megölnöm téged? A picsába is Ahkriin! Azt hittem, hogy te ennél erősebb vagy! Egy kis marcangolásnál többet is kibírsz! Egyszer már átváltoztál! Erősebb lettél! Az erőm beléd öntöttem, nehogy azt merd mondani, hogy nem! Ennyi varázzsal bármit túl tudnál élni! Ráadásul nem vagy igazi sárkány! Egy szörnyeteg vagy! Az anyád mondta, ne rám haragudj! Mi az, hogy egy kis tépéstől kimúlsz? Én nem ilyennek ismertelek! Sokkal erősebbnek és… - Ráborultam a nyakára. – Csak hebegek itt. Nem tudom, mit mondjak… Csak… gyere vissza.
 Kiáltottak a hátam mögül és Dovahgloz teste vibrálni kezdett. Setiid felé száguldott, de a nő gyorsabb volt. Felugrott, széttárta barnás szárnyait, amelyen a gyöngyházfényű pikkelyek csillogtak. Gyönyörűek voltak.
 Ezüst gömb kavargott a kezei között és azt a fekete lény felé dobta. Setiid kikerülte, újra Dovahglozra támadott. Elugrottam a földről és utánuk mentem. De egy másik fekete sárkány vágott elém. Kishan. A teremtmény nyakába harapott és a föld felé csapta. Vele együtt zuhant, Dinoksetiid megfordult, így Kishant érte az ütés. Nyekkent egyet, de újra felkelt. Megrúgta és újra felszállt. Ezúttal ellenfele ejtett rajta olyan sérülést, amely miatt felszakadt az oldala. Ömlött a vére, de nem foglalkozott vele. A hatalmas sárkány farkával megcsapta, ami miatt a fölre vágódott. Fuldokolva támasztotta magát, de Setiid mancsával lenyomta. Beléharapott, de olyan hangosan roppantak a védelmezőm csontjai, hogy én is hallottam.
 Kishan ordított, nem tudott semmit se tenni. Haurus rávetette magát az apjára, a lapockáját tépte. Felmarta a bőrt és kitépett egy kis húst. Dinoksetiid hátravágódott, de Haurus időben kiszállt alóla. A hatalmas lény nagy robajjal ért földet, Haurus pedig azonnal rávetődött. Karmolta, harapta, ahogy tudta. Kishan is próbált neki segíteni, de nem tudott felállni.
 Végül Setiid ordított egyet, melybe az egész környék beleremegett. Megragadta Haurus tarkóját és eldobta. Dovahgloz és én fentről figyeltünk.
- Sárkányok Húga, segítened kell. – Rám nézett, mire bólintottam.

 Már minden sárkány a földön feküdt, a többiekkel együtt. Setiid mindet legyőzte. Hihetetlen ereje volt, a gyémánt pedig csak növelte. Robin a fák közül figyelt, aztán kivágódott, de Setiid azonnal a földnek dobta. Robbie fájdalmasan felnyögött és nem kelt fel. Már csak én és Dovahgloz tartottuk a frontot. Lassan már két órája a levegőben voltunk.  Nem csináltunk semmit csak figyeltünk.
- Most.
 Setiidre ugrottam. A láncot megragadtam és hátrafelé kezdtem húzni a nyakán. Szorította a nyelőcsövét, köhögött, de nem tudott leszedni magáról. Így felszállt velem együtt. Fölfelé repült, de nem engedtem el. Már-már fájtak az ujjaim, úgy szorítottam. De akkor se eresztem el.
Engedj már el! Nem én vagyok az ellenség!
Nem! De nem is Dovahgloz! Hagyd abba! Könyörgök! Mindkettőtök érdekében tette, amit tett! Ha nem tartott volna tőle távol, Ahkriint talán meg is ölhetted volna! Hát nem érted? A démonjaitok nem tűrték volna egymást! Hagyd abba!
Ahkriin?
 Lazítottam a szorításomon. Nem véletlenül ejtettem ki a számon a nevét. A terv az volt, amit eddig is akartam. Elmondom Dinoksetiidnek mi a helyzet Ahkriinnal és akkor veszem el a gyémántot. Most, hogy nem figyelt volt alkalmam ezt megtenni.
  Kirántottam a nyakából a követ és elszáguldottam tőle. Felmordult és rám nézett. Szemei izzottak a vérszomjtól. Felém indult, és üldözőbe vett. Ez nem volt benne a tervbe! Azt hittem, ha elveszem a nyakláncot, akkor visszaváltozik emberré! Miért? Hogy-hogy még sárkány?!
- A démonjai elszabadultak Freya! Menekülj! – Kiáltotta Dovahgloz és ő is átváltozott. Egy hatalmas, gyönyörű, méltóságteljes sárkánykirálynővé. Barna bőrén fénylettek a pikkelyek, fejét fehér és gyöngyházszín taréj vette körbe. Szarvai olyanok voltak, mint egy korona: összefüggőek. Akkora lehetett, mint Setiid körülbelül.
 Utána ment, de Dinoksetiid még mindig engem üldözött.
Te kis hárpia! Tudtad, hogy ő a fiam és nem mondtad el nekem?! Hogy képzelted? Én mindent elmondtam, bíztam benned, erre most te is! Hogy gondoltad? Mégis kinek hiszed magad?
Nem direkt csináltam! El akartam ma mondani, de aztán a fürdőben rám támadtak és elhúzódott az idő, nem tudtam már elmondani! Ne haragudj… jogod van az igazságot tudni, és én ezt elhallgattam egy darabig, bevallom! De elmondtam nem? És ez a lényeg!
Igen el, de mikor? Akkor már, mikor megölted?
Nem az én hibám, hogy átváltoztattál egy szörnyeteggé!
Áh, most már az én hibám, mert gyenge a lelked és egy sárkány túlkerekedett rajta? Hát üdvözöllek Kimber Moonlight Organarban, a Sárkányok Birodalmában! Itt nincsenek igaz barátságok! Senkiben nem kellett volna bíznod! Bennem se! Én elkövettem azt a hibát, hogy bízni kezdtem benned!
Jól is tetted! Segíteni akartam! Jó útra akartalak terelni! Ahkriin képes lett volna megváltoztatni! Ember szíve van részben, ezért lett volna kedves veled! Sárkány szíve miatt türelmes lett volna! És a démonok miatt, amit tőled örökölt, kitartó lett volna!
Nem érdekel. Most megha…
Hagyd békén Freyát! Én vagyok az ellenséged! – Dovahgloz felmordult, és elém szállt. Intett a fejével, hogy szálljak le, de nem engedelmeskedtem. Frász fogja itt hagyni egy dühöngő szörnnyel! Én biztos nem, akármilyen királynő. Megöltem a fiát, ennyivel tartozom.
Kim, a gyémántot haszná… - Setiid belécsapott és a föld felé kezdtek zuhanni. Verekedtek, de nem jutottak dűlőre. Mintha Setiid nem adta volna bele magát, Dovahgloz pedig, mintha nem is figyelt volna a harcra. Egyik sem merte nagyon bántani a másikat. Majd a következő pillanatban egy szürkésfehér sárkány repült a látóterembe. Szárnyai sötétkékek voltak, a taraj, ami a nyakán kezdődött és tüskékben folytatódott a hátán, egészen a farka végéig, felül sárga volt, alul pedig olyan éj kék, mint a sárkány hatalmas szárnyai. Farka vége is tarajos volt, ahogy a pofája két oldala is. Az arcát borító tüskék világoskékek, akár az ég. Szemei kék és ezüst. Nathaniel. Te jóságos ég, de szép!
 Amilyen csodálatos volt olyan erős. Ráugrott Dinoksetiidre és leszorította a földre. Én is leszálltam, de nem engedett oda magához. Belemart a fekete sárkány torkába és felszakította. Setiid szeme kikerekedett, próbált kiszabadulni, de Nathaniel szorítása nem engedte. Egyik lábával az ellensége nyakát nyomta le, másikkal a lábait. Sakkban tartotta és a szeme vibrálni kezdett. Felizzott, majd felmordult.
 Dinoksetiid kiszabadult, és felugrott. Nathaniel kitárta a szárnyait – amelyek szélesebbek voltak a fekete szörnyénél -, és ellent tartott a szélnek. De én is besegítettem. Minden erőmmel azon voltam, hogy egy több tonnás, kolosszusbeli, dühöngő szörnyet visszatartsak a szelemmel. Dinoksetiid erőlködött, de nem ment feljebb. Végül megpördült és karmaival végigszántott Nathaniel alsótestén. Amaz a földre csapódott, és felhördült. Újra rá akart támadni, de Nathaniel orrlyukain füst szállt fel és a következő percben lángcsóva égette fel a veszedelem nyakán a pikkelyeket.
 Dovahgloz hátulról nyomta le a földre egykori szerelmét és állkapcsával tartotta a tarkóját. Setiid végül mozdulni sem bírt. De a szeme szikrákat szórt. Nathanielre nézett és felmordult. A fehér-kék sárkány újra felnyögött és egyre nehézkesebben mozgott, zihálva vette a levegőt, végül elájult. Felkiáltottam, oda akartam rohanni, de Dovahgloz gondolatban rám rivallt, hogy közelebb ne menjek. Engedelmeskedtem, és a szelet még mindig irányítottam.
 Végül Dovahgloz is zihálni kezdett, a teste vibrált, majdnem emberré változott. De ellenállt, csak nem sokáig. Setiid rántott egyet a nyakán, mire a sárkánykirálynő földre rogyott és a fekete borzalom felé magaslott.
Dögölj meg Dinoksetiid. – Nyögött Dovahgloz és belemart a földbe.
A fák indái kígyózni kezdtek, de mielőtt belecsaphattak volna Setiid felnevetett.
Á-á kicsim, ezt ne próbáld ki. Már egyszer kivédtem emlékszel? – Belecsapott a királynő nyakába és az szintén elájult.
 Már senki se volt harcképes. Egyedül én. De én nem tudtam volna semmit tenni. Ha öt méternél közelebb megyek, Setiid kiszívja az energiáim és úgy végzem, mint Nathaniel. Vagy ha nem is, akkor legyengülök és elharapja a torkom.
- Miért csinálod ezt? Nem volt elég? – Ordítottam neki. Patakzottak a könnyeim, ahogy végignéztem a harctéren.
A bosszú hajt angyalom. Úgy gondoltam ezek után átveszem a hatalmat, ha Dovah felébred. Én leszek a sárkányuralkodó. De ha nem adja meg én is megszerzem. Hidd el, még mindig tudok neki fájdalmat okozni.
- De már mindent tudsz! Miért nem akarsz megbékélni vele? Ha akarod, én elmondom milyen volt Ahkriin! És Dovahgloz is tud neked mesélni a fiadról! Hisze…
- Nem érted! – Felbömbölt, de a szeme visszaváltozott. Ahogy a teste is. Drakivá változott, hogy az ereje egy része megmaradjon. – Én akartam megismerni Ahkriint! Nem mástól tudni milyen. Azt akartam, hogy gondoskodhassak róla, ha rossz, akkor megfegyelmezzem, megtanítani neki az élet dolgait! Ha meg egyszer szerelmes lett volna jókat beszélgetni a lányról! De mi történt? Meghalt! Miattad!
 Fájtak a szavai, de igaza volt. – Igen. Én öltem meg. – Suttogtam. Megszorítottam a követ, ami elig érezhetően, de lüktetett. Ez tényleg Ahkriin ereje volt régen? Milyen meleg és hatalmas. Pusztító, de gyógyító. Egy igazi herceghez méltó hatalom. – Megöltem! Tudom! De ez nem azt jelenti, hogy azt is meg kéne ölnöd, akit szeretsz! – Dinoksetiid szemei elkerekedtek. – Jól hallottad! Szereted Dovahglozt, akármennyire is titkolod! Sose fogsz kiszeretni belőle! Soha! Tudom milyen valakit úgy szeretni, hogy mindennél jobban meg akarod védeni! Ahkriin is így szeretett és én is őt! Mégis elveszítettem, mert engedtem, hogy a gyűlöletem, amit a drakim keltett bennem felülkerekedjen! És megbántam, hogy ezt tettem! Közelebb engedhettem volna, jobban megismerhettem volna, talán egyszer elmondta volna, mi az átok, hogy herceg! De nem engedtem, és nézd mi lett a vége! Eltaszítottam magamtól az utóbbi időben! Miért? Mert megtudtam, hogy herceg! És hogy védenie kell engem! És mégis miért? – Letéptem a láncról a medált és az ég felé emeltem. – E miatt a nyamvadt kő miatt! Amibe az ő lelkének egy része volt bezárva, mert Dovahgloz félt tőle! Félt a saját fiától! Nem engedte kiteljesedni!
 Ahkriinra néztem és halványan elmosolyodtam. – Drága Ahkriinom. Ég veled. – Suttogtam és a földhöz vágtam a követ. Setiid felordított, de már késő volt. Szilánkokra tört és a vörös-narancs csóvák úszkálni kezdet a levegőben. Hatalmas fény támadt, ami körbe vett minket. Ahkriin teste ragyogott és el akart tűnni. Oda rohantam volna, de nem tudtam mozdulni. A fények gyengéden simogatták a testem és az övét is. Érzések kavarogtak a fénygömbben, érzések melyek Ahkriiné voltak. Mégiscsak ő volt a kő.
- Ahkriin… - A hangom elhalt és a csóvák közé olvadt.
Kim… - Újra hallottam. A hangját. Azt a mély, érdes hangot, amit néhány órája örökre eltöröltem.
- Itt vagyok! – Kiáltottam, de hang nem jött a torkomon ki.
Ney… - Felzokogtam, mikor a fülembe kúszott újra. – Soha nem fogsz egyedül maradni. Figyelni foglak. Akkor is ott leszek, ha nem fogod tudni. A fák, az állatok, a sárkányok. A szél amely végigsimít az arcodon, vagy felemel a levegőbe. Én leszek. Szerettem volna neked megmutatni a birodalmat, ahol egyszer együtt fogunk uralkodni. Minden egyes pontját, legkisebb élőlényétől kezdve a legnagyobbig. Veled akartam maradni, míg szükséged van rám. Látni, ahogy nővé érsz, megházasodsz, gyermekeid születnek. De azt hiszem most már nem fog menni igaz?
 Olyan szinten sírtam, hogy már fuldokoltam. – Ne menj el! Könyörgöm! Mindent megteszek, hogy ne essen bajod! Mi kell? Az összes erőm! Odaadom, csak kérlek, maradj velem! Ahkriin maradj velem könyörgöm!
Te is tudod, hogy nem lehet.
- Miért nem?
Nem sok időm maradt. De egyet mondok: Apád él, és rád vár. Anyád is. Felkerestem őket, mikor Mafharatinál voltunk. Elmondtam, hogy élsz és erősebb vagy, mint valaha. Keresd meg őket drága Kimem és tedd őket boldoggá! Légy ennek a hatalmas és csodálatos birodalomnak méltó királynéja. Légy bátor, erős és olyan csodálatos, mint eddig. Nem foglak elfelejteni, de azt kérem, hogy te se tedd.
- Persze, hogy nem fogom! Szeretlek Ahkriin! – Sikítottam. Szárnyaim és a vállaim remegtek, szemem előtt elmosódott a világ, de egy gyönyörű vörös sárkányt láttam. Csupán a fények alkották, valóságos teste eltűnt. Örökre. De a fények alkotta előttem állt és várt. Előre léptem és rohanni kezdtem. Odaértem hozzá és kinyújtottam a kezem. Lehajtotta a fejét és a mellkasomnak dörgölődzött.
Ziil do grova ulse Ney Bhriina. Ziil do grova ulse. – Suttogta és szeme meleget árasztott. – Ég veled drága Ney.
- Ég veled Ahkriin. – Ziháltam. Szorosan magamhoz szorítottam és nem akartam elengedni. – Köszönöm a veled töltött időt. Sosem felejtem el. Ígérem neked: Vigyázni fogok a birodalmadra. Mindig is.
 Oszlani kezdett, mire felkiáltottam, hogy ne menjen. Nem válaszolt, hanem felfelé szállt és még egyet visszafordult és felkiáltott. Hangja megötlötte az eget, a mezőket, hegyeket, erdőket. Ő tényleg egy sárkányherceg volt. A legerősebb, legcsodálatosabb lény, akit valaha ismertem. És most itt hagy.
Eloszlott végleg. Egy apró szikra maradt, ami a mellkasomba szállt és megborzongtam és a fénybúra eltűnt.
 Mindenki aludt. Sötét volt a csillagok az égen fényesebben ragyogtak. A Hold fenségesen állt és tekintett le rám.
 Be kellett látnom. Örökre elment és nem jön vissza, akármennyire akartam. Én okoztam a vesztét, de a szeretete is. Nem kellett volna ennyire szeretnie. És nekem soha nem kellett volna megkapnom azt a gyémántot. De megtörtént és ezért hálás vagyok a nevelőimnek. Felneveltek és most már én is meg tudok állni a saját lábamon.
- Köszönöm anyu, apu.
 Felkiáltottam és a szél felcsapott. Felhők gyűltek össze, villámokat szórtak. Kiadtam magamból mindent, de mégsem tudtam megnyugodni. Hiányozni fog. Mindig is. Ő volt az első igazi lény, aki megmutatta ki is vagyok, aki mellett önmagam lehettem szó szerint. A testvérem is lehetett volna, ha nem ebbe a világba születünk. De ez történt meg és nem tudok rajta változtatni. Soha többé.
 De egy valamit még igen.
 Elővettem a pikkelyt, amit azóta is mindig magamnál tartottam, mióta Tomoe kért belőlük. Vörös volt és kemény, hideg. Feldobtam a levegőbe, alig láttam így összpontosítanom kellett. Szél a szárnyára vette és magával sodorta. Az utolsó emlékemet is elküldtem róla. De nem érdekelt. Tudnia kell mindenkinek, hogy egyszer volt egy ilyen csodálatos sárkány ebben a nyomorult világban. Szétszaggattam a szél segítségével, majd ezerfelé irányítottam. Nehezen ment, de sikerült. Eljut mindenhova, beivódik a földbe, növényekbe. Mindenhova. Velünk marad. Hiszen megmondta nekem és ő sosem hazudott.
 Így én sem fogok neki többé. Megtartom azt, amit kért. Még ha beledöglök is.
 De vigyázni fogok a világára, amit annyira szeretett.
- Ziil do grova ulse Ahkriin.  

Sárkány Gyémánt 62.Fejezet

Nos, igen. Elérkeztünk az utolsó előtti előtti részhez. Már csak kettő és vége az évadnak.
Remélem élvezni fogjátok! :) Mondjátok el a véleményeteket, jelezzetek, ha tetszett! :D
Köszönöm a múltkori kommentelőknek! Sokat jelentett számomra. :)
Jó olvasást!



- Itt vannak! – Megálltam Setiid szobája előtt és dörömbölni kezdtem az ajtaján. A magas, sötétbőrű férfi kinyitotta az ajtót. Haja kócos volt, szeme fáradt. Biztos aludt. Kék inge csak a mellkasáig volt begombolva. – Itt vannak! Gyere! – Megragadtam a csuklóját és húzni kezdtem. Vagyis kezdtem volna. Visszarántott, ami miatt átestem a küszöbön és rá dőltem.
- Ezt még egyszer meg ne próbáld! – Morogtam a fülébe. Ásított, majd végigmért. Még mindig manifesztált alakomban voltam.
- Ácsi kissárkány. Kik jönnek? – Rázta a fejét. Felsóhajtottam.
- Ők. – Feleltem jelentőségteljes arccal.
- Honnan tudod? – Nézett fel rám, amikor leült a vetetlen ágyára, és elkezdte húzni a cipőjét.
- Hallottam Ahkriin üvöltését. Maximum két kilométerre lehetnek. Igyekeznünk kell!
- Miért is? – Vonta fel egyik szemöldökét. – Ugyan már Freya! Ráérünk! Amíg nincs cél, a sárkány nem támad. Ezt jegyezd meg kedvesem. Túlságosan tüzes vagy.
- Lehet. – Odasétáltam az ablakhoz, hogy kinézzek. A szakadék alattunk olyan mély volt, hogy nem láttam az alját. A drakim már lenyugodott. A gyémánt visszahúzta a burkába, ahova tartozott. Így már nem nagyon akartam önszántamból megtámadni. De tudtam, hogy Setiid manipulált, így amikor megjönnek azonnal ultra erős drakim bekapcsol és vadállattá változtat. Azonnal át fogok változni, nagy valószínűséggel és már támadni is fogok. Legalábbis majd akarok. Nem hallok majd semmit. Csak egy cél fog előttem lebegni: Ahkriint megölni. Legalábbis Dinoksetiid ezt mondta. Vagyis, a hipnotizálós részt elméletileg el kéne felejtenem, de a Sárkány Gyémánt közelében mindent tudok, ami elvileg a tudatomon kívül kéne maradnia.
 Kezemet az államhoz érintettem és az ajkaimat simogatni kezdtem. Vajon tényleg képes leszek ölni? Horvutah jól gondolta. Meg kell erősödnöm. A draki tudatom nélkül semmit nem érek. A nélkül gyenge vagyok, akár a harmat.
Ne aggódj kicsi Kim, minden jól fog menni. Én mindig melletted leszek. – Én is attól félek. Néha, olyan dolgokat tudott a drakim mondani, amitől rendesen megijedek. Leginkább attól, hogy a saját fejemben van még… valami. Egy másik tudat. Egy olyan bázis, amit nem tudok irányítani, ha kitör. Egy erősebb lény, erősebb nálam. Akit a gyémánt nélkül képtelen vagyok uralni. Uralni? Ez túlzás. Csak túl tudom élni.
Drakivá és sárkánnyá tudsz változni! Irányítod a szelet, a gyémánt segítségével olyan pusztításra, gyógyításra vagy képes, amit a Mágusok is megirigyelnének! A sárkányok szívében, ismétlen szívében képes vagy olvasni! Szerinted? Ki képes rajtad kívül ezekre? Te nem akárki vagy! Egyszerre vagy sárkány és ember! Nem hibrid! Hanem Dovahkiin. Ney!  
 Vicces. Ha tényleg ekkora erőm van, a saját tudatomat miért nem vagyok képes sakkban tartani? Dovahkiin létemre olyan gyenge vagyok, hogy az fáj. Mint egy ember. De mit vártam? Tizenhét évig emberként éltem. Még csak jegyek sem jelentkeztek arról, hogy draki, vagy sárkány lennék! Észre se vettem.
- Csak nem meggondoltad magad? – Rám mosolygott és mellém állt. Felnéztem rá.
- Tudod, hogy ha akarnék, se tudnék nemet mondani. – Megráztam a fejem. – Akkor? Mit csinálunk?
 Széttárta karjait és olyan fejet vágott, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – Ruhát választunk neked!
- Te beteg vagy. Minek nekem ruha? Úgy is átváltozom, akkor meg minek? Hogy még egyet széttépjek? Végül is nem az én ruháim, de akkor is elég rossz érzés, hogy szétszakadnak rajtam.
- És? Amúgy nem az elejére. Hanem miután végeztél Ahkriinnal. Utána nem kell sárkányként maradnod. Dovahgloz majd biztos jön, mert nem bírja ki, ha a drága köve bajban van, nem is értem miért. – Én pontosan tudtam a választ. De nem mondtam el neki. – És akkor szép ruhában fogjuk várni. Szerinted ez jó lesz? – Végig mutatott magán, mire felhorkantam.
- Tökély.
- Akkor most te jössz kissárkány. – Karon fogott és húzni kezdett a fürdő felé.
- Most azt akarod, hogy megfürödjek? – Forgattam a szemeim.
- Naná! Büdös vagy, mint egy patkány. A hajad pedig, mint az agyag, olyan kemény. Borzalmasan nézel ki. – Pár perc múlva elértük a fürdő ajtaját és behúzott. Az egyik kisebb kádhoz vitt, majd belenyomott a vízbe. – Ezt használd. – Elém nyújtott egy zöld színű szappant. Menta illata volt, ami tetszett. – A hajadra is.
 Bólintottam, miután kiment. Demanifesztáltam, aztán fürödni kezdtem. Sose éreztem olyan erős menta illatot, mint akkor. A vízben feloldódott szappan ontotta magából a mentát. A bőröm felfrissült és lehűlt. A szemem már könnyezett az erős szagtól, a fejbőröm égetett. A hajam azonban felüdülve fogadta az érzést. Mire kikerültem a vízből olyan voltam, mint egy mentalevél. Nyoma sem maradt a kosznak és a bűznek, amit azelőtt éreztem. Magam köré tekertem egy köntöst és a fejemre húztam a kapucnit. Miközben dörzsöltem a fejem a törülközővel lépteket hallottam. Először azt hittem, egy gargouille. De csak két lábat lehetett kivenni. Megmarkoltam a gyémántot és a csuklóm körül a Sárkányfény narancs fényei úszkáltak.
Megmerevedtem, mikor az a valaki megállt mögöttem. Az öklömet készenlétbe tartottam, hogy ha kell, üssek. A szárnyam dagadt és a karmaim nőttek. Megperdültem és bemostam valakinek. Aki a földre esett az nem egy gargouille volt. Hanem egy fiú. Hosszúkás barna haja volt, ami inkább hasonlított feketére, a pára miatt. Szeme halványzöld. Kezét a járomcsontjára szorította, miközben halkan káromkodott sárkány nyelven.
- Ki vagy te? – Morogtam, és a gallérjánál megragadtam, felemeltem. Ahhoz képest, hogy legalább öt centi volt köztünk elég könnyű volt. Fél karral tartottam, a föld felett. Jó, ez csalás, én sárkány vagyok. De ő mi?
- Nem hallottad? – Szűkítettem össze a szemem. – Ki vagy?!
- Tegyél le! – Vicsorgott és oldalról belém rúgott. Felkiáltottam, és térde estem. Hamar összeszedtem magam és én is kirúgtam a lábait. Aztán ráugrottam és mindkét tenyeremet a nyakára szorítottam. Szorosan fogtam a combjaimmal az oldalát és a combját. Kapálózott, végül a kezével sikerült lerántania magáról. Most ő volt felül. Egyik térde a lábam között volt, míg a másikkal az oldalam támasztotta. Lefogta mindkét karom, de a lábamra nem ügyelt. Gyomorba rúgtam, aztán lefejeltem, mikor lejjebb hajolt.
- Tudod, kivel szórakozz! – A Sárkányfény még mindig a kezem körül örvénylett, amivel aztán megint behúztam neki. Ezúttal a gyomrába. Felpattantam és belérúgtam. Nem sokáig maradt lent, ő is feltápászkodott és a lábával újra meg akart ütni, de elhárítottam. Most az öklei jöttek. Azok is semlegesek voltak. Egyszer eltalálta az oldalam, mire köhögni kezdtem, de aztán teljes erőből felemeltem a lábam és a bordáiba rúgtam. Ez már hatott. Ott maradt a földön.
- Újra kérdezem. Ezúttal kedvesebben. – Vigyorodtam el. – Ki a fene vagy?
- Jobban kéne vigyáznod az idegenekkel drága Kimber!
- Honnan tudod a nevem? Egyáltalán mit keresel itt? – A vállát hátra csaptam, és újra ráültem. Most mindenre figyeltem. – Nos? Kapok választ, vagy szeretnél egy sárkánnyal tárgyalni?
 Szeme elkerekedett, és a hang a torkában maradt. – Mi az? Azt hiszed, hogy mert lány vagyok, attól még nem lehetek sárkány? Jaj, te csak szeretnéd, ha nem lennék az! Ha nem válaszolsz, esküszöm, széttéplek!
- Jól van, jól van! – Kiáltott fel. Felvontam a szemöldököm és a bordáit megszorítottam. Megvonaglott az arca. Bingó. Törött bordák. – A nevem Aires! Leszállnál rólam?
- Lássuk csak… nem? Mit keresel itt?
- Közöd? – Újra a megszorítottam az oldalát, de ezúttal meg sem mozdult. Szeme változni kezdett. Sárkány szemmé változott. A hátát feszíteni kezdték az izmai. A következő percben két hatalmas pirosas sárgás sárkányszárny bújt elő, amivel előtte magát a földről és én szaltóztam egyet, majd a földre estem. Én is kinövesztettem őket, aztán és is a levegőbe emelkedtem.
- Ha most azonnal nem mész el, akkor ígérem, nem lesz kellemes halálod!
 Ez az kicsi Kim! Megy ez a gyilkolósdi neked! – Kösz, majd egyszer talán el is hiszem.
 - És ha meg akarok halni? Egy ilyen szépségnek simán hagyom. – Rám kacsintott. – Jaj, MalMey, szerintem én jobban élvezném, mint te. – Olyan vigyort vetett rám, amibe – ha nem akartam volna megölni – egyből beleszerettem volna.
- Még egyszer bolondnak mersz hívni, ráadásul kicsinek kibelezlek! Te… Hahkun! – Fejsze? Ennél sértőbb dolog eszedbe se jutott? Komolyan… hol itt a logika…
 Felnevetett. Nekicsapódtam, és széttéptem a pólóját. – Ez egyre jobban tetszik. – Gúnyolódott. Megragadta a köntösöm kötelét és meghúzta. A ruhadarab szétnyílt, de azonnal összefontam.
- Most megöllek.
- Gyere… - suttogta. Megmozgatta előre-hátra a vállait. A csukja izmai tökéletesen kemények voltak. Kulcscsontján egy tetoválás díszlett. Nem nagyon láttam mi az, de a bal vállán folytatódott, majd a bicepszén és elágazó vonalakba végződött az alkarján.
 Felmordultam, utána repültem, de ő kiszállt az ablakon. Követtem, a hideg szél a szemembe vájt. Száguldottam tovább, de még mindig nem értem utol. Hirtelen megállt, és belészaladtam. Átkarolta a derekam és magához szorított.
Könyörgöm!
- Mi? – Ránéztem, de csak az a szívdöglesztő mosoly volt az arcán.
Ahkriin… takarodj a közelemből akárhol is vagy!
- Figyelsz rám Mey? – Dühösen oldalra néztem, és kinövesztettem a karmaim. A hasába vájtam, de meg sem mozdult. Követte az arcomat és…
Megcsókolt.
 Vagyis puszit adott a számra.
Ne akard, hogy ez legyen!
Tűnj innen te istenverte sárkány! – Felordítottam.
- Te meg mit képzelsz? – A Sárkány Fény most már teljeségében ragyogott. Aires felé irányítottam. Mindent elöntött a fehér, narancsszín.
 Elégedetten mosolyodtam el. De a robbanás után Aires eltűnt. Ez meg hova ment? Mindegy. Mennem kell, nem foglalkozhatok ilyen marhákkal. Dolgom van.
- Nehogy azt hidd, hogy valaha is foglak tudni bántani. – A hangtól megremegtem és kővé váltam. Hátra fordultam és Ahkriin dühös tekintetével találtam magam szembe. – Soha nem foglak bántani, akármit teszel.
- Majd meglátjuk. – Sziszegtem. – Azt hiszem az előbb tisztán megmondtam, hogy nem akarom, hogy a közelembe légy. Azonnal menj innen.
- És ha nem? – Szemében olyan gyűlölet lángolt, amit soha nem láttam előtte. Mi történt vele? – Akkor nekem támadsz? Mint valami vadállat? Hagyod, hogy a sárkány felülkerekedjen rajtad? Szánalmas vagy tudod? Átállsz Di…
- Te beszélsz? Pont te?! Meg se szólalj! Eltitkoltad előttem, hogy Dovahgloz fia vagy, a Sárkányherceg! Azt is, hogy a gyémánt a te lelked! Hogy az apám sárkány, egyáltalán, hogy nem azok a szüleim, akik tizenhét átkozott éven át neveltek! Csak meg se merj szólalni Ahkriin! Te…
- Elég legyen ebből! – Rám bömbölt, az orraiból füst szállt fel. – Elegem van a kicsinyes viselkedésedből! Harcolni akarsz? Jó, harcoljunk! De nem foglak megsajnálni, ha majd a drága draki tested megsérül!
- Ahkriin… Dilon… - Vicsorogtam. – Neked véged.
 A kezemnél éreztem az égető, büdös füstöt, a Sárkány Táncot. Marta a bőröm, de a gyűlöletem felülkerekedett a fájdalmon.
 Sose hittem volna, hogy így fogok utálni valakit. Pláne nem Ahkriint. De úgy látszik azokat tudjuk a legjobban gyűlölni, akiket a legjobban szeretünk.
- Dinoksetiid Ahkriin! – Kiáltottam és forogni kezdtem. A szürke gáz körbefont, áradt a levegővel, a széllel. Büdös volt, fullasztó, de kibírtam. Ahkriin szeme azonnal véreres lett, orrlyukait összeszűkítette, zihálni kezdett. Felmordult és rám ordított. Hangjában csatakiáltás lakozott, melyet viszonoztam. Légzése szaggatott lett, zöld íriszén félelem csillant. A hangom sárkányé volt, a szemem is. Szárnyam nőni kezdett, ahogy a nyakam és a farkam is. Karjaim feszítettek. Most nem fogok elájulni.
 Tűnj innen Kim! Nem láthat így meg!
- Most már jobb? – Vakkantottam és elszálltam. Egyenesen Setiid szobája elé. Ahol már várt.
- Freya, készen állsz? – Mosolygott rám.
- Naná. – Azonnal változni kezdtem. Minden csontom ropogott, hangszálaim megvastagodtak. Szemem élesebb lett, ahogy a hallásom is. Karmaim élesen mélyedtek a földbe. Szárnyaim erős köpenyként simultak a hátamhoz. A lábaim olyanok voltak, mint a sziklák.
Legyőzhetetlenné váltam.
- Csodaszép vagy kissárkány. – Tapsolt. A kő a nyakában lógott, sötéten fénylett. Ha tudta volna, hogy kinek a szíve…
 Ahkriin, Haurus, Thuban és Kishan hangja az égbe csaptak, hívogattak. Ebben a pillanatban vörösre váltott a szemem, pupillám olyan vékony lett, mint egy tű. Visszaordítottam, de ez mélyebb volt, mint eddig. A szívem kezdett sárkánnyá változni. Kezdtem én is sárkány lenni.
- Gyere angyalom. – Setiid kitárta szárnyait és elindult felfelé, a palota előtti hatalmas földrészhez. Megfordultam, széttártam a szárnyaim és felszálltam. A testem túl nagy volt, hogy ne törjek össze valamit. Az egyik fal beomlott, mikor a farkam meglegyintette. Sebaj.
 Az égből már látni lehetett, kik voltak a csapatban: Lorka, Julie, Robbie, Kishan, Thuban, Catherine, Haurus, Ahkriin. És még Kest és Pete is. Nathaniel hol lehet? És Horvutah sem volt ott. Nem is baj, a kölykök maradjanak ki ebből igaz?
Pontosan nővérem.
- Nocsak, nocsak. Csak nem a drága Haurus? – Vigyorgott cápaként Setiid. – Micsoda meglepetés fiam! Csak nem meglátogattál? Igazán jól esik köszönöm.
- Nem azért jöttem, hogy jópofizzak veled. – Vakkantott és Lorkát maga mögé tolta. Ember volt, fehér inget és egy fekete nadrágot viselt. Kék szemeiből sütött a harag.
- Milyen kár… - Oldalra billentette a fejét és velem együtt leszállt.
Csak nem megint egy új játékszer? - Vicsorgott Ahkriin rám mutatva. Rámordultam, jelezve, hogy pofa be. Viszonozta és tett felém egy lépést. Sokkal nagyobb volt, mint én, felém tornyosult, fejedelmien nézett ki. Mint egy igazi… uralkodó. Én is felé léptem. Már csak pár méter választott el attól, hogy megtámadjam. Setiid elé álltam, mire intett, hogy nyugodjak le.
Nem vagyok az ellenséged! – Ahkriin próbált az elmémbe mászni, de nem hagytam. Felordítottam és gargouillék, démonok másztak elő a várból. Mindegyik mögém sorakozott. Setiid még mindig várt. Ahkriint tanulmányozta. Valami fura volt neki biztos. Basszus! A gyémánt lüktetése Ahkriin szívével egyszerre ver! Észre fogja venni!
Ne akarj beleavatkozni az életembe! Semmi közöd hozzá! – Még közelebb léptem, a három méterrel nagyobb szörnyhöz. – Érted? Semmi, sose. Soha többé nincs közöd hozzám!
Ezt… hogy érted? – Láttam rajta, hogy nem érti. Hát persze. Nem tudja ki vagyok. Ez maradjon is így.
Számodra az idő vége. – Köszönöm.
 Igazán nincs mit kicsi Kim.
- Most! – Setiid elkiáltotta magát, amikor Kishan a háta mögül rá akart ugrani. Megfordult, és indákat irányított a feketesárkányra. Kikerülte őket, de az egyik átszúrta a combját. Felbömbölt és kitépte. Újra a férfinek támadt, de Setiid felröppent, támadója követte.
 Catherine és Thuban a gargouillék egy részével volt elfoglalva. Robin, Julie, Haurus és Lorka a démonokkal voltak elfoglalva. Pete és Kest felém irányultak, de Ahkriin jelzett, én az övé vagyok. Bólintottak, és besegítettek a gargouilléknél.
 Körözni kezdtünk, morogtunk, vicsorogtunk, de egyikünk sem támadott. Néztük egymást csíkká vált pupillával, de nem ugrottunk.
- Nem akarlak bántani. – Hangja nyugtató volt, de a drakim felkiáltott. Észhez tértem.
Olyan, mintha ezt a beszélgetést már egyszer eljátszottuk volna. Te is tudod, hogy nem vezet jóra drága Ahkriinom.
Mi? – Ekkor vetettem rá magam, amikor elvontam a figyelmét. A nyakába haraptam és a szakadék felé kezdtünk esni. Elengedtem és felfelé száguldottam. – Várj! – Utánam jött, de nem álltam meg. Gyorsabb voltam. Lehet, hogy Ahkriin nagyobb, de lomhább. És ez nagy előny. Felszálltam, aztán egyet szaltózva vissza a sárkányra. Kinyújtottam a karomat és végigszántottam az oldalán. Vörös vér kezdett folyni a pikkelyein és a karmaimon is ott maradt. Felkacagtam magamban, élveztem. Ő felkiáltott, és újabb marást végeztem.  Ezúttal a hasán alul. A lábába haraptam és megrántottam. Újra felordított, de nem foglalkoztam vele. Pofámon már folyt a vére, számban éreztem az ízét. De többet akartam.
 Még egyszer célba vettem, ezúttal a szemét, amit egyszer már elvesztett. Az átalakulása után visszakapta, de most újra elveszti. Gondoskodom róla. Na, várj csak Ahkriin! Felé repültem, készítettem a karmaim, amikor villámgyorsasággal belém jött és kiszorította belőlem a levegőt. A vállamba harapott. Hátsó lábával megrúgott, feltépve az érzékeny bőrt az oldalamon, amit Era okozott. Most én üvöltöttem, de nem adtam fel. Egymásnak estünk, téptük, martuk egymást.
Hagyd abba! Nem akarlak megölni!
De én igen! Sose bocsátok meg neked, azért amit tettél! Világos Ahkriin?! SOSE! GYŰLÖLLEK! MINDENNÉL JOBBAN UTÁLLAK! BÁRCSAK SOSE KELTÉL VOLNA KI ABBÓL A ROHADT TOJÁSBÓL! FAGYTÁL VOLNA MEG AZ ABLAKBAN! INKÁBB HAGYTAM VOLNA, HOGY MEGVAKULJ, ÉS A DÉMONOD FELÜLKEREKEDJEN RAJTAD! EHELYETT MIT TETTEM? ODAADTAM AZ ERŐM FELÉT! GYŰLÖLLEK! GYŰLÖLLEK!
  Újra belémartam, ezúttal a nyakába. Roppantak a csontjai, vér kúszott a nyelvemre. Émelyítően jó volt…
Kim? Úristen… nem, te nem lehetsz! – Kitépte magát és halálra vált arccal nézett végig rajtam. Testem csupa vér volt és sár, szemeim vörösen izzottak. – Azt hittem te távolról fogsz figyelni! Egyáltalán hogy változtál át?
Nem emlékszel Ahkriin? – Összeszűkítettem a szemem. – Dovahkiin vagyok. Keizaal lánya. Ember és sárkány. Ney.
Én… nem, képtelen vagyok rá… - Felordított. Magasra szállt, aztán összegömbölyödött, de folyton rikoltott. Valami nagyon kínozta. Aztán lejjebb repült, de tovább szenvedett. Majd alig húsz méterrel a föld felett hagyta, hogy becsapódjon a földbe. Értetlenül néztem.
Ne!
A szívem dobbant egyet. Még egyet. Dobogott. Mint egy emberé. A tudatom kezdett kitisztulni. Ahkriin… vére… a testemen van. Nem! Ez nem lehet! Sose akartam bántani! Miért?! Miért?! Engedd, hogy vége legyen kérlek!
Soha!
Könyörgök!
 Kitörtem a kontrolból és a sárkányom felé repültem. A földön feküdt. Zihált, szíve hevesen vert. Kusza gondolatok száguldoztak a fejében. Egy könnycsepp folyt le az arcomon.
- Istenem Ahkriin… - Odahajtottam a fejem az övéhez. – Sa… - Újra belé haraptam. De ezt nem tudatosan. A drakim tette. Teljesen átvette az irányítást. Marcangolni kezdtem Ahkriint, aki folyamatosan kiáltozott. Lefogtam és húsdarabokat téptem ki a lábából, nyakából, farkából. Eltörtem az egyik mellső lábát, nyílttörésig. Teljesen véres lett a fejem. Ahkriin nem mozdult.
 Felsikítottam.
- Elég legyen ebből! – Határozott női hang jött előlem. Felkaptam a fejem és egy szőke nőt láttam meg. Egy csodaszép… hölgyet. Kék ruha volt rajta, derekáig érő hullámos haját kiengedte, ami keretbe fogta hófehér, gyönyörű arcát. Fején ezüst fejdísz. Egyik szeme akár a tenger, a másik, mint egy smaragdzöld gyémánt. Mint Ahkriiné. Ó, te szent ég!
 Dovahgloz végigtekintett a csataterünkön, a halott lényeken, a sérült társainkon. Majd az élettelen Ahkriinra nézett. Pókerarca hirtelen könnyekkel telt meg, de azonnal el is múlt. Elkapta a szemeit és Dinoksetiid koszos testére nézett. Inge szétszaggatva, drakiszárnya mereven állt. A nadrágja is cafatokban, cipő nem volt rajta. Még fehérebbé vált, de tekintete szigorú maradt.
- Szóval te is itt vagy kedvesem? – Somolygott gonoszul Setiid, de éreztem, hogy a szíve fájdalmasan dobog. Még mindig szerette. Minek köszönhetem?
- Ne merj még egyszer így hívni! – Mondta Dovahgloz halkan. Keze remegett, de a szoknyája mögé rejtette. Lehet akármilyen királynő, engem nem ver át. Megrémült, mert Ahkriin holtan feküdt mellettem és a volt szerelme előtte állt, akit szeretett még mindig. Mindkét ember vágyott a másikra.
- Ahogy óhajtod… - Meghajolt. – Csak nem a drága kövedet féltetted? Kár volt, látod jó kezekben van. Meglebegtette a medált. Szemei teljesen sárkányé voltak, szeme fehérje nem volt látható. Fogai is sárkányé. Szinte átváltozott. A gyémánt felerősítette.
 Mereven néztek egymásra.
 Ahkriin még mindig nem mozdult. Ne… én… én öltem meg?
Most boldog vagy?! Hm?! Émelyítő? Megölted! Megölted!
Te ölted meg. Én csak parancsot adtam.
Takarodj az elmémből te sátán! Nem hallottad? Tűnj el! Megölted azt, akit a legjobban szerettem!!!
Miért is? A kis szöszke sárkány csak most sétál a halálba. És azt is te keltetted. Milyen kár, hogy nem bírja ki a füstöt!
 Mi? Nathaniel a várban van? Nem, az nem lehet! Oda kell mennem!
No-no kicsi Kim. Ne…
Nem! Nincs dolgom! Egy gyilkossá változtattál! Olyat öltem, meg akit szerettem! Nem vagy több egy állatnál! Állandóan csak ölnél! Senkit nem tűrsz meg magad mellett! Akkor engem miért? Olyan vagy, mint egy vírus! Önállóan elpusztulnál, de ha egy gazdatestbe jutsz, akkor olyan pusztítást végzel, hogy a végén megölöd! Szerettem Ahkriint! Érted? Szerettem! Teljes szívemből szerettem, és nem fogom hagyni, hogy azt is elvedd tőlem, akibe beleszerettem!
 A szemem visszaváltozott, a drakim ordítozott, de szorítottam ki az elmémből. Fájt, de ellenálltam. Nem hagyom, hogy egy ilyen élősködő tovább éljen bennem! Soha többet! Még egyet rikoltott, aztán szilánkokká tört. Mindvégig egy üveg burok vette körbe az agyam? És ezt képtelen voltam áthatolni. Mostanáig.
- Bocsáss meg… - Ahkriinhoz hajoltam és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. – Sose akartalak megölni. Te mindig türelmes voltál velem, de én nem. Hagytam, hogy egy féreg az agyamban munkálkodjon és végül te szívtad meg. Bocsáss meg! Kérlek!  Bocsáss meg én kicsi sárkányom…
 Felszálltam és szélsebesen a palota felé vettem az irányt. Nem foglalkoztam Setiiddel, aki hívogatott. Ellöktem magamtól a hipnózist. Immunissá váltam. Soha nem árthat már többet nekem.
 A vár már ontotta magából a füstöt, amit éjszaka készítettem. Büdös volt és mérgező. Nathanielnek esélye nem volt túlélni. Csak én menthetem meg, ha most azonnal bemegyek és kihozom. Keresni kezdtem, de nem láttam. Hol lehet? Kérlek, Nath! Ne menj el te is! Szükségem van rád!
 Megláttam az egyik ablaknál. Köhögött. Mérgező volt számára a bűz, így legyengülhetett. Uram atyám… sietnem kell.
 Becsapódtam a falon és üvegen keresztül, majd egyből visszaváltoztam. Most nem ájultam el. Túl sok volt bennem az adrenalin. Őt nem veszthetem el. Bármi áron, de életben fog maradni.
- Nathaniel! – Elkiáltottam magam és odarohantam hozzá. Meglátott, de újra fuldoklásba kezdett.
- Me… menny innen Kim! Ez veszélyes! – Próbált ellökni, de nem ment neki.

- Egy frászt! Majd hagylak téged is meghalni! Soha! Érted? Soha! – Kinyújtottam a kezem és egy orkán segítségével kisöpörtem a mérgező gázt a folyosóról. Az ablakok betörtek, az ajtók kiszakadtak. De legalább a Sárkány Tánc eltűnt. – Téged nem akarlak elveszteni! Azért mert szeretlek!

Sárkány Gyémánt 61.fejezet



Nyugodtan megkövezhet bárki. Tudom, hogy késtem. De ez a felvételi időszak. Remélem megértitek. Rengeteget készültem, aminek volt értelme. Ma megírtam a felvételit. Nos, a magyar nagyon jól sikerült. A matek... Pff... jó ha 30 pont. :D Kinek hogy ment?
Most már csak három fejezet és vége. :D Várjátok már? Én nagyon. Komolyan milyen hülye viselkedés ez? :D Az író várja a legjobban a történet végét. Hát oké...
Ha nem menekültök el ezekután az oldalról, mondván: Dorothy R. J. kattant, akkor válaszoltok a kérdésimre? :)
1. Mit gondolsz, Kim gonosz drakijáról?
2. Szerinted mi legyen a második évadban?
3. Mit vársz a végére?
Most csak ennyi. :) Remélem válaszoltok!
xx Dorothy R. J.
Jó olvasást! 


 Legalább a tízedik gargouillét vágtam a földhöz. Cseppet sem voltam kifulladva, habár legbelül dörömböltem, hogy hagyjam abba, de a testem nem engedett. A kő Setiidnél volt és így nem tudtam visszaváltozni. De a jó az volt ebben, hogy meg tanultam kezelni a sárkány testem.
 Úgy gondolta, hogy ha gargouillékkel harcolok, akkor a sárkányokkal is képes leszek, mert nem sokkal különböztek tőlük. Sárkány nem volt sok a közelben, csak akkorák, hogy egy harapásomtól kinyiffantak volna. Kishan meg átállt a másik oldalra. Vagyis nem. Nem is tudom Kishan hol állt. Középen leginkább.
 A gorgouillék valóban hasznosak voltak, de nálam jóval kisebbek voltak, ami nem ér. Igazi sárkányokkal akart a drakim harcolni. Igazi dögökkel akart megküzdeni.
Nyugi kicsi Kim. Nem sokára erre is sor kerül. Ne aggódj.
Mi lenne, ha abba hagynánk? Én is fáradt vagyok, és nem akarok még több gargouillét megsérteni!
 - Ugyan, Freya! Csak most kezdtük! Bírod te még! – A testem engedelmeskedett és nekirontott a következő áldozatnak. Beleharaptam a nyakába és felemeltem, majd a sziklaszirt szélére vágtam. Nyekkent egyet, de én újra belécsaptam a fejemmel, mire leesett a szakadékba. Ijedten sikoltottam fel, de a következő percben felröppent. Nekem rontott és meginogtam. Sikerült visszaállítanom az egyensúlyom, de a lábamba harapott, mire felmordultam. A farkammal oldalba csaptam, aztán az egész testemmel dőltem rá. Kikúszott alólam, majd fel a hátamra és megpróbálta lefogni a szárnyaim, de gyorsabb voltam. Kitártam őket és felszálltam az égbe. Iszonyatos sebességgel száguldottam felfelé. A lény még mindig kapaszkodott a hátamba, mire megcsavarodtam és elengedett. Lenéztem, és láttam, ahogy esik le. Újra észhez tért és visszarepült hozzám. Nehezen tartotta magát, de kitartó volt. Hörögtem, ő vicsorgott. Újra egymásnak estünk, össze-vissza karmolva a másikat, harapva, tépve. A lábaimat az ő hasának támasztottam és martam. A szárnyaim erősen vitorlaként tartottak. De ő sem volt bamba. Az én oldalamról már patakzott a vér, a szárnyaim sajogtak. A nyakam megrándult és már csak vért éreztem a számban. A drakinak ez émelyítő volt. Én azonban egyenesen undorodtam tőle.
 Kitéptem magam a szorításából, mire még egyet belemart a hasam bal oldalára. Felüvöltöttem, a dühtől vörösen láttam, és a drakim utasított, hogy tépjem szét. Beleharaptam a szárnyába, éreztem a csontok ropogását. Keservesen kiáltott fel a fájdalomtól.
Kérlek, hagyd abba! A szárnyamat ne! – Nem mondta, hanem a szívéből hallottam. A gyémánt kezdett teljesen megváltozni. Néha éreztem egy fullasztó bűzt magam körül. Vagy ha elhaladtam egy sérült növény mellett és megértettem gyógyulni kezdett. A gyémánt ereje kezdett átszállni az én testembe. Vagyis az én szívembe. Hallottam a sárkányok belső érzéseit. Megértettem őket. Minden gondolatukat.
 Zuhanni kezdett lefelé. A testem nem engedte, hogy utána menjek. Szerencsétlen üvöltött, csapkodott, hogy ne haljon meg. Nem nézhettem. Kitörtem és száguldani kezdet utána. A szél a szemembe vájt, szinte hasított, könnyek csorogtak belőle, de nem érdekelt. Erőt vettem magamon és tovább repültem. A szakadékba zuhant és utána mentem. A sziklákat szlalomba kerültem ki és közben üvöltéssel jeleztem neki, megyek. Már csak alig két méter választott el tőle. Meglesz. Tudom. A szemem szélén narancssága sáv jelent meg és még gyorsabban szálltam. Gyöngéden elkaptam a nyakát mielőtt becsapódhatott volna. Felsóhajtottam. Sikerült.
 Visszaszálltam a szirt felé. Letettem a földre és kedvesen megbökdöstem a pofáját. Résnyire kinyitotta a szemét és hála csillant benne.
- Nem lesz semmi baj. Rendbe jössz. – suttogtam. A Sárkány Gyémánt növekvő erejével azt is kezdetem érezni, ha a Sárkány Ének munkálkodni kezdett. Tudtam, mikor megsérült valaki mi fog vele történni. Meg lehet e gyógyítani.
- Freya drága, ugye nem akarod majd Ahkriint is az utolsó pillanatban megmenteni? – édelgett mellettem Setiid. Rávicsorogtam, mire visszahőkölt egy kicsit.
- Ez az én életem, az én döntésem, az én szabályaim szerint játszunk! Világos?! Ha úgy döntök, hogy megmentem Ahkriint akkor megmentem! Nem szólhatsz bele! Megértetted? Most pedig vidd el Erát egy gyógyítóhoz, különben soha nem lesz képes többé repülni!
- Freya…
- Most! – Dördültem fel és tettem egy lépést felé. Ő hármat hátrált. – Add ide a gyémántot. – Megszeppent. Átnyújtotta a medált és azonnal változni kezdtem. Az utóbbi napokban gyakran próbálkoztam, hogy sárkányból emberré, emberből sárkánnyá változzak. De az első nehezebb volt. Erős fájdalom jelentkezett, amikor a nyakam és a szárnyam, na meg persze a farkam visszahúzódott a gerincembe. A szárnycsontokat soha többé nem tudtam eltakarni. Kihúzott állapotomban is olyan volt, mintha a lapockáim kiállnának a hátamból, két kis dombot alkotva. Mondta Setiid, hogy az emberi világban csak azt fogják hinni, hogy púpom van, ne aggódjak.
 Elégedetten akasztottam a nyakamba, amikor két perc múlva felkeltem a földről. Dinoksetiid egy köpenyt terített rám, amit összehúztam magamon és odasétáltam Erához. Megsimogattam a szárnyát, amin rendesen látszott, hogy eltört. Lehunytam a szemem és tovább simogattam. Éreztem, ahogy a bőröm alatt kúszik fel a fájdalom. Ugyanott éreztem ahol ő. Borzalmas volt. Az agyamat a fájdalomra irányítottam és lángok között égettem el. Era még jobban zihálni kezdett, ahogy én is. Égetett a fájdalom, de egy perc múlva elmúlt.
- Fel tudsz állni? – Néztem a kék szemeibe. Bólintott. Feltápászkodott és enyhén nekem dőlt. Elindultunk a lépcső felé.
 Era egy gyönyörű nőstény gargouille-sárkány keverék volt. Színe akár egy bordó meggy és a szeme, mint a tenger. Ő volt a legerősebb az egész csapatban. Még csak negyven évesnek számított az emberi számításban, de a sárkányokéban csak kettő.
- Bocs, hogy eltörtem a szárnyad. – Csücsörítettem és összeszorítottam az öklöm.
Ne haragudj, hogy megkarmoltalak. – Fejével a vérző oldalamra mutatott, de megvontam a vállam. Mindenem sajgott, de nem foglalkoztam vele. – Te vagy a Sárkányok Húga, akinek az anyja egy ember és az apja Keizaal?
Honnan tudod apám nevét? – Erára sandítottam, aki megrázta a fejét.
Mindenki ismeri. Nem sok sárkány volt eddig Sárkány Földén, aki embertől nemzett gyermeket. Mindenki ismer téged is. Te vagy Keizaal lánya. Azé a Keizaalé. Te vagy a Dovahkiir.
 A szívem felmelegedett, ahogy kimondta: Sárkánygyermek.
- Kösz, hogy ezt mondod. De milyen Keizaal? Mit tett az apám, hogy kiérdemelte az azé jelzőt?
Nagyon erős és bátor sárkány. Az apja még erősebb. Hárman vannak testvérek. Keizaal – Skyrim - a legidősebb, a testvére Krongrah – Győzelem - a középső testvér és a legkisebb Koraav – Látni. – Amikor annyi idősek voltak, mint te nagyon veszélyesnek számítottak. Az apjuk kérésére nőstényeket kezdtek keresni, hogy tovább vigyék tovább Dwiirok vérét. Ős régen öt fajuk volt a sárkányoknak. A Gyógyítók, a Kékvérűek, a Mágusok, a Fáklyások és a Harcosok. Apád és a családja az utóbbiba tartoznak. Azt gondolta, hogy a Harcosok vére nem halhat ki, mivel ők tartották az országban a békét.
- Szóval harcosok vagyunk, hm? – Kuncogtam magamban. – De mi volt ezeknek a törzseknek a lényege?
Még nem volt annyi faj, mint most. Csak ez az öt. A Gyógyítók voltak azok, akik minden sárkányon segítettek. Akik olyan természetfeletti képességgel rendelkeztek, hogy meg tudták egyetlen érintésből gyógyítani a betegüket. Aztán a Kékvérűek. Manipulálni tudták a társaikat és más lényeket. Hatalmas területeik voltak. Uralkodni tudtak még akár a saját szüleiken is. A Mágusok akkora természetfeletti erővel rendelkeztek, mint most a ranglétrán az első tíz sárkány együtt. Ők voltak a legerősebbek. Senki se tudta volna őket legyőzni mágiával.
 Szünetet tartott, de aztán folytatta.
A Fáklyások voltak, akik a háttérből munkálkodtak. Az utódaik a barlangi sárkányok. Szinte azt hitték, hogy nem is léteznek, annyira rejtetten éltek. De a fényért ők voltak a felelősek és a sötétségért. Akkor volt este, amikor ők akarták, vagy reggel. Végül a Harcosok, a te fajod. Fizikailag szinte legyűrhetetlen volt mind. Akkora akarat, makacsság és céltudat szorult beléjük, hogy semmi se tudta őket megállítani a céljuktól. Olyanok voltak akár a sziklák. Piszok erősek és jó harcosok. A legerősebb sárkányfajok belőlük származnak. De Dwiirok különösek sokat örökölt. Mintha újraszületett volna, egy új Harcos. A gyermekei mind ilyenek voltak. Keizaal volt a legkegyetlenebb. Számtalan lényt ölt meg. Eszméletlen erős volt. A ranglétra második fokán volt az ő faja. Nagyon ritka. Nem értették, és máig nem értik, hogy született egy Rubin a Maar sárkányok közé. – Megrázta a fejét.
De nem kell aggódnod. Azóta megváltozott. Camilla megváltoztatta. Új ember született belőle, vagyis sárkány. Egy új, csodálatos apa. – Habár nem tudott, de olyan volt, mintha mosolyogna.
- Azt mondod, hogy jó apa volt? – A gyomrom görcsbe ugrott. Egyre kíváncsibb lettem az apámra.
Csodálatos apa. Mindentől megvédett titeket. Camillára nagyon sok hím sárkány vadászott. Keizaal rengeteggel verekedett, és mindet legyőzte. De eltűnt. Fogalmam sincs, hol lehet.
 Elértük a gyógyítók apró barlangját, ami az egyik lépcső alatt volt. Lekísértem, de aztán visszamentem a szobámba, hogy Horvutah-t megnézzem. Már nőtt, akkora lehetett, mint az alkarom. Nem mert egyedül nekivágni az Organarba vezető útnak, habár győzködtem, hogy nincs messze. Legalábbis nekem. Egy kölyök sárkány az biztos más.
- De itt hamarosan lehet, hogy vérfürdő lesz, ha Ahkriinék nem vonulnak vissza. – Morgolódtam amikor Horvutah már ezredszerre rázta meg a fejét. – Emellett Kest biztosan keres. – Megrázta újra, és a vállamra repült.
Én nem megyek el, amíg te sem! –Makacskodott. – Mellesleg, valószínű párszáz méter után csődöt mondanának a szárnyaim. – Megrebegtette a szárnyakat, amik már kezdtek ugyan vastagodni, habár még mindig nem álltak készen, hogy ellenálljanak a kinti szélnek. Párszor próbáltam neki segíteni, hogy erősödjenek, de jóval nagyobb voltam nála, így nem tudtam különösebben átérezni a gyengeségét. De már néhány napja folyton erősítjük a hát- és szárnyizmait.
- Jó. Akkor maradj. – Megráztam a fejem és felvettem egy piros ruhát. Az egyik karomat a kézfejemig eltakarta, viszont a másiknak nem volt ujja. – Nem érzel sárkányt?
Nem. Miért fontos ez? – Oldalra döntötte a pofáját és nagy kerek szemekkel nézett. Legyintettem.
- Van kedved sétálni? – Mosolyodtam el. Felugrott az ágyról és követni kezdett.
 Most már tudom, hogy a szobám előtti folyosó végén van egy falba épített lépcső, ahol lejutok a földszintre. Onnan meg már eligazodom. Kimentem a palota lepukkant hátsó részéhez, ahol a kövek akkorák voltak, mint én. Szerettem ott lenni. Az volt a vár legmelegebb része, mindig oda sütött a Nap. Legtöbbször itt manifesztáltam, vagy változtam vissza, mivel csak itt volt nyugodt környezet hozzá.
 Felmásztam az egyik magasabb kőre, és leültem a tetejére. A kócos hajamat felkapta a szél, és az arcomba söpörte. A hegyek között a nap olyan volt, mint egy sárga gyémánt. Kedvem lett volna odarepülni és megérinteni. Megérinteni a melegségét, a puhaságát.
Szerinted, ha idejönnek, képes leszel rájuk támadni? – Horvutah elém szállt és a combomra telepedett. Megsimogattam a hátát.
- Fogalmam sincs. Én biztos nem. De a drakim igen. Neki mindegy, hogy én mit vagy kit szeretek. Ha fájdalmat okozott valaha, akkor neki ugrik. Olyankor átveszi az irányítást. A medállal is alig bírtam megállítani, de a nélkül sehogy se. A gyémánt nélkül gyenge vagyok a belső sárkányom ellen.
Akkor erősödj meg! – Rivallt rám a kissárkány. – Te tanítasz engem, hogy erősödjenek meg az izmaim! Ugyanígy megkell tanítanod magadnak, hogyan legyét te erős! Nem lehetsz gyáva! Nézz végig magadon Freya! – Orrát föl-le mozgatta. – Az apád egy sárkány. Nem akármilyen sárkány. Az anyád a világ legerősebb nője, hiszen képes volt beleszeretni, és kitartani egy sárkány mellett, ráadásul megszült egy Dovahkiint. Téged.
- De én…
Nem! Semmi de! Freya! Drakivá és sárkánnyá tudsz változni! Irányítod a szelet, a gyémánt segítségével olyan pusztításra, gyógyításra vagy képes, amit a Mágusok is megirigyelnének! A sárkányok szívében, ismétlen szívében képes vagy olvasni! Szerinted? Ki képes rajtad kívül ezekre? Te nem akárki vagy! Egyszerre vagy sárkány és ember! Nem hibrid! Hanem Dovahkiin. Ney!
 Felkacagtam. Mindkettő? Nevetséges.
 Ne is foglalkozz ezzel a bolonddal Kim! Te a magad ura vagy! Ne hagyd, hogy bárki irányítson! – Most az egyszer egyet értek.
- Igen? Mindkettő? Horvutah! Téged tényleg elfogott Setiid? Nem véletlenül saját akaratodtól jöttél? – Összeszorítottam a szám, és összeszűkítettem a pupillám. Cápamosolyt villantottam a kislényre, ami miatt egyből felröppent. – Gondolhattam. Ahkriin küldött? Hm? Hogy lehettem ekkora marha? Egy sárkányban sem lehet bízni! Úgy hazudtok, mintha normális lenne! Hazudtok, mint a vízfolyás. Csak a ti hazugságaitok égetnek. Mint a láva.
Ne mondj ilyet! Ahkriin félt téged! Nem mer eléd állni azóta, hogy a sziklának vágott. Engem küldött, hogy tudósítsak rólad, és azonnal szóljak, ha baj van. Képes olyan kapcsolatokat fenntartani más sárkányokkal, amit te a kő segítségével! – A gyémántra mutatott. - Ahkriin… - Láttam rajta, hogy nehezen tudja kimondani. - A Sárkány Gyémánt szíve. Akit érzel.
- És Takuma? Ő ki? – Mordultam rá. Felálltam és a hátamat feszíteni kezdték a szárnyaim. A karmok kinőttek, a fogaim szúrták az ínyem.
Egy démon. Senki se tudja, hol lehet, egyáltalán mi a szerepe. Csak a gyémánt birtokosa tud vele valami kapcsolatot fenn tartani vele.
- Menj el. – Suttogtam. A hegyek felé mutattam, de rögtön ökölbe szorítottam a kezem az oldalamon levő seb miatt. – Menj! – Üvöltöttem.
Freya…
- Takarodj! – Felordítottam a sárkánytorokból és Horvutah szemeiben fájdalom csillant. Éreztem magam körül valami furcsa illatot, ami leginkább a mentára hasonlított, de fullasztó volt. És szürke. – Tűnj innen és ne lássalak többet! – Közelebb akart jönni, de csaptam egyet a levegőben. A szemem végleg sárkányévá változott. A karmaim Horvutah hasát találták el. Vér kezdett csordogálni belőle. A szívem összeszorult, de mégis büszke voltam. Elteltem az egómmal, oda se figyeltem, hogy a kislény – aki valaha a barátom volt -, látása homályosabb lesz, de elrepült. Tökéletesen. Nem esett le a széltől. Olyan kecsesen repült, mint édesanyja, Kest.

 Már hajnalodott, amikor felébredtem. Az erdőben voltam, egy fa törzsének támasztottam a hátam. Manifesztálás miatt sajgott mindenem. Tegnap repültem? Totál kikapcsoltam. Nem tudom mi történt.
 Megdörzsöltem a homlokom és a kezemre néztem. Egy icipici cicát tartottam a kezemben. Egy fekete jaguár? Szárnyak voltak a hátán, lábai patában végződtek. Szeme emberi volt, tele félelemmel. Mi a fene lehet ez?
 Óvatosan letettem és megsimogattam volna a hátát, de elrohant. Utána kaptam, de nem sikerült megfognom.

Mi a francot keresek itt? Csupa sár a lábam, a szárnyaim. Futottam?
 Az előttem álló kettétört facsemetét néztem. A törzsén karmolás nyomok, a törzse felénél eltörve. Ágai megégve. Nem volt benne semmi élet. Mintha meggyilkoltál volna. Fájt nézni. Tudom, hogy én csináltam.
 Felálltam, szétnyitottam a szárnyaim. Leráztam a sarat – már amennyire lehetett -, felszálltam. Hagytam, hogy a hideg szétmarja a bőröm, a csontokig hatoljon. Talán eltereli a figyelmem a bűntudattól. Horvutah-t megsebesítettem, elzavartam. Mindenkit elűzök magam körül. Senkit nem tűr meg a draki, se és a sárkány se. Magány. Ez az egy elfogadható. Magány, vagy pusztítás. Miért én húztam a rossz sárkány szerepét? Félek-e? Igen. Bánati akarok-e bárkit is? Nagyon is. Vagyis a drakim.
 Felordítottam. Semmit sem segített, a fájdalom ugyanúgy ott volt a szívemben.
 Zárd ki! 
 És megtörtént. Semmit sem éreztem. A szívem megpikkelyesedett ebben a pillanatban. Olyan pikkelyek fedték el, mint a testemet, mikor átváltozom. Kőkemények és áthatolhatatlanok. Csodálatos érzés! Bármit legyőzök. Bárkit megkapok. Csak egy szavamba kerül. Mindent.
 Elkurjantottam magam, amikor kaptam választ az üvöltésre. Egy mély, érces, csodálatos hím hangját. Amit nagyon is jól ismertem. A tulajdonosa erős volt, fiatal, csodálatosan szép, bátor, de felettébb ostoba. Egy idióta vörös sárkány. Egy normálatlan hím.
 Észre se vettem, amikor a könnyek vízesésként folyni kezdtek az arcomon, miközben morogva és vigyorogva beleordítottam a szélbe:

- Gyere Ahkriin… Én várok rád!

Trailler

Szablon wykonała Sasame Ka z Zatracone Dusze